Megint ugyanott álltam. A lábam ismét földbe gyökerezett. Tekintetem az előttem elterülő füves pusztát kémlelte, mintha valami újat keresne. Itt azonban már minden ismerős volt. Semmi újdonságot nem tudott mutatni nekem a táj. S milyen táj volt ez? Olyan, amit mindenki a nyugalom szigetének képzel el az álmaiban. Élénk zöld füves puszta és vakítóan kék ég, ameddig csak a szem ellát. Első pillantásra gyönyörű, de később felrémlik a sivárság. Semmi változás nincs a képben, amit maga előtt lát az ember. Itt nincs semmi. Itt nincs senki. A boldog emlékek itt nem az eszünkben játszódnak le újra és újra, hanem felelevenednek előttünk, s előbb-utóbb árnyként üldöznek. Üldöznek, amíg az őrület határába nem kergetnek. Mert akárhányszor közelítesz az emlékképeid felé, az annyiszor hátrál. Soha nem érheted el. Olyanok, mint az álmok a való életben. Az ember mindig azokat kergeti, és próbálja elérni őket, miközben az csak elvész a homályban. Én viszont bármit megadnék azért, hogy újra azokat a csalfa álmokat kergessem, amiktől megfosztottak. Azért, hogy újra versenyt fussak az idővel. Azért, hogy újra harcoljak a világgal. Ez volt az én szerepem. Egy harcos, aki soha nem fogadta el a vereséget és ha kellett az utolsó leheletéig küzdött. Itt azonban nem lehettem többé az, akinek születtem. Ez a hely nem volt élhető. Miket is beszélek? Hogyan is élhetne az ember a Pokolban? Igen, ez az én Poklom, amit ti földi halandók Mennyországnak neveztek.
Egy fekete alak haladt végig a sírok között. Kezében csak egy szál rózsát tartott, de aköré görcsösen fonódtak az ujjai. Haja arcába lógott, teljesen elfedve szeme világát. Bár amúgy sem láthatott sokat, hisz szemei könnyben áztak. Tekintete teljesen elhomályosult. De nem is akart látni. Csak ment előre, mint aki elkóborolt otthonról és menedéket keres. S ő habár nem kóborolt el otthonról, valóban menedéket keresett. Egy olyan menedéket, ahol újra boldog lehet. Ahol újra élheti a számára oly kedves perceket, amik vidámságot csempésztek az életébe. Újra érezni akarta a szeretetet. Azt a szeretetet, ami néhány napja tovább állt tőle. Azt, ami mindig váratlanul érkezik, majd hirtelen és igazságtalanul távozik. A lány útja egy fekete márvány sírhoz vezetett, lábai azonban nem bírták tovább. Néhány méterrel előtte térdre rogyott, s kezeivel próbálta magát megtámasztani a földön. Szánalmas látvány volt.
Ez voltam én. A kezem ökölbe szorult az újabb emlékkép láttán. Mindig azok a pillanatok rémlettek fel előttem, amikor már erőtlen és gyenge voltam. Az önfeledt percek soha nem fedték fel magukat. Soha nem láthattam, amikor még gyermekként szabadon játszottam a mezőkön, vagy amikor megkaptam életem első autóját. Mindig csak egy összeroppant nő jelent meg előttem, aki segítségért kiáltott, de senki nem hallotta meg. Én ezt nem akarom látni. Valaki tüntesse el ezeket innen! Valaki....
Üveges tekintettel bámult maga elé. Az elméjében már rég a halállal barátkozott, de eddig még félt kimondani. Félt, hogy a barátai és a családja nem értenék meg, és rögtön elmedokihoz vinnék. Holott lehet, hogy pont erre lett volna szüksége. Ő azonban meg volt győződve róla, hogy jobban lesz. Jobban akart lenni, de eljött a holtpont, amikor már képtelen volt továbblépni. Már nem tudott mosolyogni. Nem tudott örülni semminek. Bárhol járt, bárkivel is volt, ürességet érzett magában. Egy olyan űr tátongott benne, amit senki nem tudott kitölteni. Egy valaki mégis...valaki, aki akkor már messze járt. S nem kilométerek választották el őt tőle, csupán az a dolog, amit ti úgy hívtok élet. Tekintete a mellette heverő késre kúszott. Érezte, hogy közel a vége. Lassan minden félelme elszállt, s bátran nyúlt a penge irányába. Úgy gondolta, egy apró metszés és megszűnik a fájdalom. Megszűnik az égető érzés, ami belülről marcangolta, és szinte széttépte a szívét. Azonban ahogy közeledett a csuklója felé, lábai egyre jobban remegni kezdtek, újra félelem kerítette hatalmába. nem akart fizikai fájdalmat, de a lelkit annál inkább csökkenteni akarta. Tétovázott. Mint oly sokszor ezelőtt, most is habozott. Behunyta a szemeit, és emlékekért kutatott az agyában. Próbált valami kis kapaszkodót keresni, ami miatt képes lenne eldobni a kést a kezéből, de semmit nem talált. Az elméjében két kép váltakozott: egy sír és a te arcod. Igen...a tiéd. Mert te voltál az, aki miatt idejutott.
Felkiáltva kaptam a fejemhez. nem akartam látni ezeket a képeket. Napról-napra lejátszódtak előttem, s már teljesen az őrületbe kergettek. Én magam átéltem ezt, hát akkor miért kell újra látnom minden egyes nyomorult percet? Miért kell visszahozni a fájdalmat, amit akkor éreztem? Miért tartott az érzéstelen állapot csupán néhány másodpercig? Azt mondják, hogy a halál után az ember már kevésbé érzi a fájdalmat, a bánatot. De miért van az, hogy az itt ragadt lelkem jobban kínlódik, mintha a testemet ezer vasvillával szurkálnák? Azonban lassan változás történik. Egy apró fénycsóva fut le előttem a fűbe, s egyenesen a lábamnál áll meg, majd újra emlékek támadnak meg. Viszont ez most más. Téged látlak. Téged. Újra csak téged.
Egy férfi és egy nő egymást átölelve ébredezik egy hatalmas franciaágyban. A férfi előbb kinyitja szemeit, s csendben kémleli párja tökéletes vonalait. Szerette a nőt, sőt rajongott érte. Amikor mellette ébredt boldognak érezte magát. Mikor mellette tért nyugovóra egy hosszú nap után, teljesnek érezte magát. S a nő sem érzett másképp. Még nem akarta kinyitni szemeit, habár jól tudta, hogy bámulják. Ő élvezte ezt a pillanatot. A pillanatot, amikor biztonságban érezte magát, és a hátához simuló test nyugalmat sugárzott.
-Szeretlek! - suttogta a mély férfi hang a nő fülébe.
Ekkor szinte villámcsapás ért. Mintha én is éreztem volna a forró leheletet a fülcimpámnál. Mintha én is élőben hallottam volna a hangot. A hangot, amely mindig meg tudott nyugtatni. Ami még a szenvedésem pillanataiban is a fejemben visszhangzott. Úgy éreztem mosolyognom kell. Ezen érzés teljesen meglepett, hisz amióta itt ragadtam sohasem éreztem kényszert arra, hogy pozitív érzelmeket fejezzek ki. Most azonban őt látva, teljesen másként éreztem magam. Mintha a boldogság egy gyönge szellője suhant volna el a fejem felett. Idilli pillanat volt. Ám ez sem tartott sokáig. A mindig gyönyörű napfényes kék ég elborult, s szinte feketeség fedte el a teret, ameddig csak a szem ellátott. Az eső szakadni kezdett mintha csak dézsából öntötték volna. Viszont ez nem szokványos eső volt. Akárhányszor egy esőcsepp a földre zuhant, az én fejemben emlékképek jelentek meg és mindegyikben te voltál. Közös életünk minden perce megelevenedett előttem. A hangos viták, az édes békülések, az első éjszakánk, a lánykérés. S végül az a végzetes nap is. Ahogy felém indultál át az úton, de már soha nem értél oda hozzám. Ahogy egy elmebajos módjára ordítani kezdtem a neved és rohantam a vérben élettelenül fekvő testedhez. Vártam, hogy újra kinyisd a szemed, s megpillanthassam azt a szempárt, ami nekem az életet jelentette. Te azonban már nem éreztél semmit. Akkor indultál el egy nagyon hosszú útra, ahova én nem tudtam időben utánad indulni. Pedig esküszöm én megpróbáltam. Hiszen miattam mentél el. Ha én nem állok az út túloldalán, te sohasem próbálsz meg átrohanni a zebrán. Ha én nem vagyok ott, te még élnél. Élnéd az álmodat. Mert neked sikerült az, ami az emberiségnek nem. Hittél az álmaidban, s mindeközben őszintén szerettél. Ez az, amit nagyon sok embernek meg kellett volna tanítanod. Én ezt már megtanultam tőled, ezért is vagyok itt. Követtem az álmaimat...téged, bárhová is mentél. Azonban akárhányszor közelebb érezlek magamhoz, te elmész. Soha nem tudlak utolérni. Egy végtelen fogócskát játszunk. Az eső elállt, s hirtelen köd lépte el az egész tájat. Az orromig nem láttam, de az kirajzolódott előttem, hogy egy ismerős alak közeledik felém. Te voltál az. Legszívesebben azonnal rohantam volna a karjaidba, de a lábaim nem engedtek. Meg sem tudtam mozdulni, te pedig néhány méterrel előttem megálltál.
-Miért? - lábadt könnybe a szemem.
Nem válaszoltál, csak meredtél rám. Szemedből szomorúság tükröződött. Féltem, hogy miattam van, féltem, hogy én okoztam neked csalódást.
-Nem itt van a helyed. - szólaltál meg halkan.
-Melletted van a helyem. - toporzékoltam szinte már hisztérikusan.
-Velem leszel, de még nem most. - mosolyogtál rám halványan. - Vissza kell menned!
-Miért? Mi tarthat még engem ott, ha te itt vagy?
-Egy darabka belőlem, egy darabka belőlünk. - sétált felém.
Dermedten álltam és vártam, hogy végre elérjen hozzám. Teljes életnagyságban állt előttem, habár jól tudtam, ő csak egy illúzió. Egyik kezét a hasamra tette, amiből rögtön tudtam, hogy mire céloz. Nyeltem egy nagyot, s azonnal rádöbbentem, hogy készülök megfosztani a világot az ő örökségétől. Szemeim újra könnybe lábadtak, mire csak egy apró csókot nyomott a homlokomra.
-Szeretlek! - hallottam utoljára a hangját, majd mérhetetlen fájdalmat éreztem a mellkason körül.
Egy fehér szobában ébredtem fel. Ijedten ültem fel, hisz fogalmam sem volt róla, hol lehetek. Néhány másodperc után világossá vált számomra, hogy egy kórteremben fekszem. Hátradőltem az ágyban és próbáltam rendezni a gondolataimat. Az emlékeim össze-vissza kavarogtak. Kezem a hasamra helyeztem. Tudtam, hogy igazad volt. Itt van velem valaki, aki azért jön majd el, hogy egy darabot visszahozzon belőled. S abban is biztos voltam, hogy így kellett lennie. De ne hidd, hogy feladom!
-Ha nem is most, előbb-utóbb utolérlek. Utánad fogok menni, Lee Dong Hae. Csak várj rám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése