Bajkeverő...avagy ölj meg, ha szeretsz!

Párosítsunk össze két már önállóan is befutott hírességet! Micsoda remek ötlet, és mostanában nagyon is bejött a kiadóknak! Slágergyártás felsőfokon. Spékeljük meg az egészet egy kis tánccal és extra rövid szoknyákkal. Ezek után pedig tegyük fel a kérdést: ki ne nézné meg?

Kiszemeltem a legújabb áldozatomat és kutatócső alá vettem. Azt hiszem, ez esetben elég alapos munkát végeztem, és vállalható véleményt tudok írni a dalról és a videóról is egyaránt. Kezdjük a dallal, mert arról sokkal jobb belátásra sikerült bírnom magam. Először is, szögezzük le, hogy imádom a számot, és szívem szerint nem írtam volna le néhány dolgot, de a valóságot kőkeményen kell találni. Tehát a dal...fülbemászó. Mindenképpen ezt kell mondanom. Tény, hogy nagy várakozás előzte meg, hisz mindenkit izgatott volt, mi sül ki abból, ha összeeresztünk két már befutott hírességet. Név szerint a 4Minute énekesnőjét, Hyunat és a Beast kiváló táncosát Hyunseungot. Személy szerint én is nagyon vártam a végeredményt, mert kezdetben a bemutató kisfilm kicsit elbizonytalanított. Azonban végül a dalban nem kellett csalódnom. Bele mászik az ember fejébe. Sőt miközben hallgatom, még megjön a kedvem a tánchoz is. Hihetetlen. Azonban itt egy kicsit kritizálni is tudok (ami múltkor az emelkedett csokigolyóknál nagyon nem ment....na most istenem, nem tehetek róla, hogy nem találtam rosszat az elmebajukban), visszatérve a tárgyra: ebben a dalban ének terén úgy érzem, hogy sokkal jelentősebb szerepet osztottak Hyunseungra. Ne értsétek félre, nekem ezzel semmi bajom sincs, sőt...imádom a hangját, és azt is el kell ismernem, hogy Hyunat felül is múlja. Azonban néhány helyen megcsillan a fény, és a hölgyemény is kieresztette a hangját, olyankor én is rádöbbenhettem, hogy talán több is van benne, mint amennyit kienged. Mindent összevetve egy jó kis popslágert hoztak össze. Na és akkor most adom a hideget, szóval nézzük a videót. Maga a történet. Két bérgyilkos, akiket egymás megölésére béreltek fel, csak úgy nyugodtan flörtölgetnek egymással, vagyis bocsánat, először úgy tesznek, mintha nem is ismernék egymást, majd fellángol egy csöppnyi szenvedély és meg is van a videó alapja. Azért meg kell színezni a dolgot és jöjjenek bele az apróbb pikantériák. Az egyik rész, amit különösen kedvelek a vége felé van. Hyuna magabiztosan végigméri magát a tükörben fegyverrel a kezében és elkönyveli, hogy még ezzel is szexin mutat, majd elindul Hyunseung megölésére, DE a pisztolyt nem viszi magával. Azonban kezdetben kiváló taktikát alkalmaz, elcsábítja, hitegeti a szegény férfiáldozatot (aki mindvégig mit sem sejt...na persze), majd egyszercsak az erotikus képekből arra ébredünk, hogy aljas módon el szeretné égetni az ellenfelét (aki percekkel ezelőtt még a szeretőjének is elment). Ez még fogjuk fel úgy, hogy el is megy, na de hogy csak úgy szimplán eldobja az öngyújtót és semmi veszélyérzete sincs ezzel kapcsolatban. S lám megérzéseim beigazolódnak, hirtelen jön a bosszú. Hyunseung fegyvert ránt elő, és Hyunara emeli, aki ahelyett, hogy azonnal elmenekülne, meglepett arccal megvárja, amíg elsül a pisztoly. Ez aztán az igazi thriller! A tánc viszont rendkívül jó benne, vagyis egy bizonyos része. S hogy miért írom ezt? Nos, először is meglepett, hogy ilyen vágással engedték megjelenni a videót. A koreaiak eddig nem arról voltak híresek, hogy bátran reklámoztak erotikus mozdulatokat a klipekben, erre tessék itt van ez! Bár én ennek nagyon örülök. Kicsit úgy érzem, hogy sikerült leküzdeni a felállított határokat. Hyunseung táncképességeivel eddig is pontosan tisztában voltam, így nem okozott meglepetést a remek mozgása. Azonban Hyunanál valami nagyon szembetűnő volt. A kameraállás. Nagyon sokszor megfigyelhető a videóban, hogy a kamerát a földre helyezik, vagy csak attól egy kicsit magasabbra. Na most ez nem lenne olyan nagy szám, viszont tekintve, hogy a Hyuna által viselt ruhák mondhatni még a combja közepét sem érik el...így már mindenki érti, miért ott van a kamera ahol. Emellett igyekeznek az esetek többségében a férfiak által kedvelt női testrészekre közelíteni, de hát istenem, adjuk meg a népnek, amit akar. De ez csak a problémám egyik fele. Mi lenne a másik? Hyuna (szegény már megint őt találom meg) táncmozdulatai. Az összhatással nincs semmi baj és a partnerével is tökéletesen együttműködik. Viszont néhány karlendítésnél (főként) inkább érzem magam egy állatkertben, mint egy videóban. Szerintem ti is tudjátok, mire gondolok. Ezen a két apró részleten kívül, mindent rendben találtam. S most lehet mondani, hogy elfogult vagyok, hisz csak Hyunat kritizáltam. Azonban ha találtam volna hibát Hyunseungban, azt is bátran leírtam volna, ez esetben viszont őt tényleg nem tudom megtámadni sehol. Szívesen feszegetném a ruháival kapcsolatos témát, de az a baj, hogy nem tudom, mivel rajta ezek is jól állnak. Viszont Hyuna mentségére hozom fel, hogy nála azt érzem, a kiadó kiosztott rá egy szerepet, amit ő azóta is tökéletesen játszik, emiatt kicsit homályba merül a valódi tehetsége. Szóval mellette is azért mindenképpen kiállnék. Egybe vetve a dal és a hozzá készült videó átment a rostámon és a kedvenceim közé került, s még inkább csak boldoggá tesz, hogy negatív dolgot is tudtam írni róla szeretetem ellenére. Fejlődőképes vagyok. A közönség pedig szerintem nagyon jól fogadta ezt a "formációt". Egyrészt, mert Hyunseungért több százezer tinilány odavan, Hyuna pedig abszolút példaképnek számít a kinti hölgyek körében. Valamint úgy érzem, a koreai rajongók nagyon szeretik összeboronálni a kedvenc előadóikat. Ez ott teljesen másként megy mint itt. Gondoljunk bele! Míg itt nyugaton, ha a kedvencnek barátnője/barátja lesz, azonnali közfelháborodás kezdődik, és szegény szerencsétlenek több millió fenyegető levelet kapnak. Erre ott kint mi történik? A fanok előre elképzelik maguknak a kedvenceiket, és úton-útfélen hangoztatják, hogy milyen szép pár lennének. Semmi utálat (na jó azért ott is vannak, akik nehezen tudják elfogadni, hogy "jövendőbeli férjük" szíve másért dobog). Semmi óriási sajtóvisszhang (bár kivételes esetekben elég nagy feneket tudnak keríteni egyes bejelentéseknek). Azonban mielőtt itt bárki is már az esküvői fotókról kezdeni álmodozni, nem erősítette meg senki, hogy együtt vannak. Sőt, még csak egy elszólást sem hallhattunk, ami erre utalna. Így ez egyenlőre a rajongók fantáziálása, nem pedig a valóság. Azt pedig, hogy később lesz-e valami kettőjük között, ki tudhatja?

Háttérbe szorulva II. avagy nem mindig minden rózsaszín

Kérésre és másrészt becsületből úgy döntöttem, hogy összehozok egy, a múltkorihoz hasonló bejegyzést, amiben olyan dalokat mutattam meg, amiket valószínűleg addig nem ismeretek. Azonban ezúttal ezt lánycsapatokkal fogom megtenni. Ne ijedjetek meg! Nem fogom elárasztani a blogot mindenféle túl cuki, rózsaszín, mézes-mázos bigyóval (bár meg kell jegyezni, én még néha azok között is találok egy-két jót, azonban határozottan nem szeretem a műfaj ezen képviselőit). Hanem olyan dalokra szeretném felhívni a figyelmet, amik igenis hallgathatóak és olykor sokkal több rivaldafényt érdemelnének annál, mint amennyit kaptak. Szóval ismét jöjjenek a rejtett kincsek!

Az első, amellett hogy hangilag teljesen rendben van nagyon nagy kedvencemnek is számít. Azonban a reflektor eddig valamiért mindig elkerülte őket.

Nekem is alig pár nappal ezelőtt mutatták ezt a dalt. S alá kell írnom valóban van egy különleges hangulata. Még nem láttam a drámát, amihez készült, azonban amikor hallgattam, teljesen úgy éreztem, mintha nemcsak nézném, de egyenesen benne is lennék.

Nálam abszolút kedvencnek számít. Egyrészt, mert a lányoknak fantasztikus hangja van, másrészt hihetetlen erő van a dalban.

Ezt a dalt nagyon is szeretem tőlük. Pedig néhány számuk nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, de ezt listásnak tartom.

Ezt a dalt azt hiszem, páran ismerhetitek is. Legalábbis az előzőeknél biztos, hogy valamilyen szinten híresebb. S miért is szeretem? Mert vidámságot sugároz.

Biztos vagyok benne, hogy ezt a számot majdnem mindannyian ismeritek. Azonban most arra kérlek titeket, hogy próbáljatok meg elvonatkoztatni attól, hogy milyen fergetegesen néz ki benne Lee Joon és Mir, vagyis próbáljatok meg a dalra koncentrálni. Ugye hogy fülbemászó?

Ismét egy drámához készült dal következik. A videót nézve a történet kicsit zavarosnak tűnik, azonban a szám ezt feledteti velünk.

Úgy látszik, képtelen vagyok betelni a dráma dalokkal. Na jó, ez most túlzás, hisz magával a City Hunterrel nem tudok betelni. Azonban megmutatom nektek a második kedvenc dalomat a sorozatból, ami egy kicsit siratós. S ha nem is könnyezünk, a szívünk szakad meg a dalban. Számomra valamiért a lemondást jelképezi. Fogalmam sincs, hogy miért. De az elengedést, s az azzal járó fájdalmat is megtaláltam benne.

Pár perccel ezelőtt találtam ezt a dalt, és azóta egyfolytában újraindítom. Mi lehet az oka?

Háttérbe szorulva

Nagyon sok Kpop dalt ismerünk már és biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan már rongyossá hallgattuk őket, azonban képtelenek vagyunk megunni, így újra és újra elindítjuk a lejátszóban. Igazam van? Azonban számomra van néhány nagyon kedves dal, amit biztos vagyok benne, hogy nem ismertek annyira. Ezeket szeretném most nektek megmutatni. Nem ígérem, hogy mindegyik popzene lesz, de koreai, az tuti. :)

Elsőre nekem ez egy beazonosíthatatlan dal volt, de ahogy egymás után többször is meghallgattam, az egyik legnagyobb kedvencem lett. Mikor ezt hallgatom olyan érzésem van, mintha éppen Szöul utcáin sétálnék.

Ez a dal számomra egy tipikus harcos dal. Mikor ezt hallgatom, úgy érzem azt üzeni nekem, hogy erős vagyok és véghez tudom vinni az álmaimat. S ha előbb a sétánál tartottunk...ennél a dalnál jóval gyorsabbak és magabiztosabbak a lépteim.

Lassuljunk le egy kicsit és hunyjuk be a szemünket! Ezek után élvezhetjük a srácok elbűvölő hangját. Igazán megragadó dal. Bennem először a refrénje maradt meg. Egy irodalom órán spontán az eszembe jutott, és egy egész napos dúdolgatás után, rohantam a géphez, hogy letöltsem.

Íme az egyik rejtett kincs! Nem sok dalt hallgatok tőlük, de ez az egy már szabályosan a vérembe ivódott. Minden másodpercét szeretem, úgy ahogy van.

Ezt a dalt is nagyon kevesen ismerik. Eddig talán egy emberről tudok, aki szereti, de még sehol sem láttam linkelve..semmi. Pedig nem szabad rejtve hagyni.

Az egyik legnagyobb kedvenceim közé tartozik. Nem túl ismert dal, pont mint ahogyan a banda sincsen agyon reklámozva. De ez pont tökéletes egy elrejtett kincsnek.

Egy fantasztikus sorozathoz nagyszerű zenék is járnak. Ez a City Hunter esetében sem volt másként. Mikor ezt a dalt hallgatom, néha komolyan a sírás kerülget. Valamint tökéletesen passzol a CH történetéhez. Azonnali közönségkedvenc, mégis eddig a háttérbe szorult.

Egy nagy gond van ezzel a dallal. Méghozzá az, hogy akárhányszor meghallom mindig könnyek jelennek meg a szememben. Maga a ritmus és a szöveg is megható, hát ha még valaki látta is a drámát, amihez készült. Mert ez egy OST egy koreai doramához, amit igazság szerint én sem láttam és bármennyire is beleszerettem ebbe a dalba, nem szerepel a jövőbeli terveim között, hogy megnézem. Pedig már hallottam, hogy egy nagyon szép történetet dolgoz fel és olykor igazán szívfacsaró, ami a dal videóján is látszik, azonban még nem vitt rá a lélek.

Azt hiszem, elsőre mindössze ennyi rejtett kincset mutatnék meg nektek, de ha jobban körülnézek még biztosan találok párat, szóval lehet, hogy ebből egy állandó rovatot kell majd létrehoznom. Azonban remélem, hogy már ezekkel a dalokkal is sikerült nektek új dolgokat mutatnom, és ha már csak egyet is megkedveltek, akkor megérte közzétenni. :)

Koreai Barátok közt...avagy az F4 piros lapot küldött neked

Ne értsétek félre, a címe nem azt jelenti, hogy odakint virágok felett repkedő fiúk hódítják meg a lányok szívét...ők is ugyanúgy Ferrarival érkeznek! A Boys Over Flowers elindított egy óriási dorama lázat, aminek azóta is ő maga az egyik csúcsképviselője. Olyan kaliberű, mint nálunk a Barátok Közt (csak ennek nincs 5904 része), vagyis mindenki ismeri. Nem láttad még? Ajaj...akkor az F4 már biztos postázta neked a piros lapot...kezdhetsz félni!

Kemény fába vágtam a fejszémet, mikor elhatároztam, hogy az egyik legismertebb és legsikeresebb koreai drámáról írok pár szót. Először is feltenném a kérdést: létezik olyan Kpop fan, aki nem repdesett még ezekkel a fiúkkal a virágok felett? Elsőként elemezzük kicsit magát a címet. Boys Over Flowers (Boys Before Flowers). Ennél frappánsabb és megragadóbb elnevezést nem is adhattak volna a sorozatnak. A cím hallatára már én magam is úgy érzem, hogy kinőttek a szárnyaim. Maga a történet rendkívül jól van tálalva, bár meg kell jegyeznem tipikusan koreai. Az átlagos iskolás lány bekerül egy elit vagy inkább sznob gimnáziumba, ahol szembeszáll a méltán híres F4 tagjaival, vagyis jobban mondva a vezetőjükkel. Az F4 pedig honnan lehet ismerős a közvéleménynek? Több millió tini legszebb álmaiból, mert persze nem akár milyen szereplőgárdával büszkélkedhet. Létezik olyan rajongó, aki nem hallotta még Kim Hyun Joong nevét? Na ugye, hogy nem? Hisz az eggyel előttünk lévő generáció egyik legnagyobb és legsikeresebb csapatának (SS501) volt a frontembere, azóta színészkedett egy kicsit (Playful Kiss), majd bebizonyította, hogy még szólóban is széttépik őt a rajongók. Valamint ott van Lee Min Ho, akinek ez a sorozat hozta meg az igazi sikert és azóta az ország első számú színészének számít, immáron nem kevés sikerrel a háta mögött (Personal Taste, City Hunter). Kim Bum nevét sem szabad elfelejteni, hisz a BOF után ő is az egyik legkeresettebb színésszé vált, és nem kellett szerepekért könyörögnie a különböző adóknál. Talán Kim Joon az egyetlen az F4 tagjai közül, akire azt kell mondanom, hogy nem igazán tudta kihasználni a sorozat lehetőségeit, és valahogy inkább háttérbe szorult az elmúlt években. Na de hogy a női főszereplő se maradjon ki, ejtsünk pár szót Koo Hye Sun-ról. Bevallom kezdetben nekem nem volt túl szimpatikus, és egy másik színésznőt sokkal jobban el tudtam volna képzelni a helyére, de ahogy haladt előre a történet, valahogy már tökéletesnek éreztem a karakterét. Az ötödik rész után teljesen megszoktam, s furcsa is lett volna valaki mást látni ebben a szerepben. Azonban vissza kell kanyarodnom magához a cselekményhez. Valahol ott tartottam, hogy az F4 tagjai, igaz? Nos tehát, miután a "menő srácok" jól lejáratják és megbántják a szegény átlagos lányt, Goo Joon Pyo (Lee Min Ho) szíve mégis meglágyul és ahelyett, hogy bántaná, inkább védelmezni kezdi. Ez egy nagyon szép szerelmi történet lenne, ha...mert igen..a koreai doramákban mindig van legalább egy (ha nem több) "ha". Ez esetben csupán annyi a bökkenő, hogy Geum Jan Di (aki meg kell jegyeznem, hogy a kezdeti esetlensége után kiválóan felfejlődött jellemként jelenik meg és még akaratát is érvényesíteni tudja) szíve jobban húz a kedves és elsőre sokkal szeretetre méltóbbnak tartott Yoon Ji Hoo felé. Egy mindenben tökéletes, csendes férfi felé, aki igaz az első részekben talán sokkal jobb partnernek tűnhet, ha nem lenne végtelenül oda egy modellért, aki mellesleg a F4 egyik legjobb barátja. Szóval ezen kusza szálak kibogozása kezdetben kissé bonyolult, főleg hogy Ji Hoo jelleme meglehetősen furcsa. Sőt néha valósággal érthetetlen. Mikor ezt az édes "négyest" tisztázzák, Geum Jan Di és Goo Joon Pyo végre elkezd egymásra találni, és egymás iránt érzett szeretetük átsegítő őket az eléjük gördülő, tökéletesen kidolgozott problémákon. Viszont értelme sem lenne a történetnek, ha közben Ji Hoo rá nem döbbenne, hogy ő is érez valamit a lány iránt..ironikus, nem? Azonban ez a sztori nem a Második esély címre hallgat...így bármennyire is eszméletlen az új hajával és a fehér ruháiban, lányok nem! Nem szabad bedőlni neki! Nem jár még egy esély. Bevallom ez olykor nekem is fáj, de Joon Pyo további kalandjai felejtették velem a hegedűszólam után érzett hiányt. A rendező a végét még kicsit megspékelte és nem hagyta, hogy a néző nyugodtan megállapíthassa, hogy ez egy happy end. Az utolsó részekben még egy sírógörcs közeli állapotot idéz elő, majd a könnyeink már az örömtől folynak, végül pedig megint jó nagy pofont ad nekünk. S a pofont követő eszméletvesztésből 4 évbe kerül, mire összeszedjük magunkat, de a végén elkönyvelhetjük, hogy megtaláltuk az egyik kedvenc koreai drámánkat, amit igazán érdemes mindenkinek megnézni. Valóban egy remek sorozat, ami ténylegesen elindította a koreai doramák diadalmenetét. A Boys Over Flowers óta számtalan, főleg a fiatal korcsoportot megcélzó szösszenetek láttak napvilágot. Azért is nevezem szösszeneteknek, mert eltérően a helyi hétvégi családi sorozatoktól, amik akár 200 részt is megélhetnek, ezek általában 16-25 rész között el is adják nekünk a sztorit. S a BOF ígyis a hosszabbak közé tartozik a maga 25 részével, tekintve hogy az általam eddig látott doramák 90%-a 16 részes volt. Magának a sorozatnak nem volt könnyű dolga, hisz lehet számmisztika miatt, lehet pusztán szerencsétlenségből, egy olyan évben adták ki, amit méltán nevezhetek a doramák nagy harcának. 2009...két csatorna...két rendkívül erős szereplőgárda...két merőben más történet...Lee Min Ho vs Jang Geun Suk....Kim Hyun Joong vs Jung Yong Hwa....Kim Bum vs Lee Hong Ki...avagy Boys Over Flowers vs You're beautiful. Harc az uzsonnás dobozokért. Igen, mert mindkét sorozat nagyon kedvelt volt az általános iskolások körében és ekkor még javában tombolt a "Nekem BOF van a dobozomon, neked meg semmi *nyelvnyújtás*)". Na jó azért ennél tényleg kicsit többről volt szó. Feltették hát a nagy kérdést: melyiket szereti/szerette jobban a közönség? S mielőtt bárki is eget rengető felmérések eredményét várna, közölnöm kell, hogy kishíján egál-egál. Mindkét sorozat hihetetlen népszerűséget szerzett, azonban az egyikőjük mégis képes volt kicsivel (tényleg nem túl sokkal) felülkerekedni a másikon, és kultusszá vált. Ez pedig a Boys Over Flowers. Van egyáltalán odakint olyan generáció, aki nem ismerné ezt a sorozatot? Persze nem azt mondom, hogy minden háziasszony kimcsi (kimchi..kinek hogy tetszik) készítés közben dúdolta, hogy "Almost paradise..."-t. Viszont az biztos, hogy már sírva menekült, mikor egy-egy rész után megjelent a lánya, aki rögtön az új epizód eseményeiről kezdett áradozni. Na jó, ez kicsit éles megfogalmazás, ugyanis a koreai anyukák nagyon örülnének, ha lányaiknak olyan férje lenne majd a jövőben, mint az F4 tagjai. A koreai doramák egyik meghatározó képviselője, abszolút csúcsa az eddigi történeteknek, amiket megfilmesítettek. Egy szerethető sorozat, ami valóban beköltözött minden háztartásba. A cím hallatán mindenki egy csodás álomvilágra gondolhatna, ahol a szépfiúk repkednek a virágok felett, ehhez képest egy hétköznapokban játszódó, eladható és igazán mai történetet kapunk. S a maga módján így is egy elkápráztató világot mutat be, kicsit késztetve az embert arra, hogy mégis higgyen a csodákban.

Ui.: Kérlek, ne kövezzetek meg! :) Imádom a You're beautiful-t is, és amint időm engedi arról is írok, de most a Boys Over Flowers ihletet meg.

Oppa emelkedik...avagy egy újabb kultúrsláger

Oppa megérkezett és emelkedik! Hogyan lesz egy dalból kultusz? Hogyan történhet meg, hogy egy nap alatt futótűzként terjed el a rajongók körében és már aznap este mindenki kívülről dúdolja a refrént? Mi is a siker titka? Mivel magyarázható, hogy ha ez a két férfi beugrik a színpadra a rajongók eszeveszett sikítozásba kezdenek? Ezek az M&M's csokigolyók tudnak valamit, amivel az ujjuk köré csavarták fél Ázsiát és még mindig nincs vége...a világ felkészült...emelkedünk veletek... és a színpadon..Donghae és Eunhyuk!

Minden Kpop fan vagy esetleg koreai témákban jártas ember tudja, mit jelent pontosan az "oppa" kifejezés. Azonban amióta ez a dal megjelent, ha azt mondom Oppa Oppa, senki sem a kifejezésre gondol, hanem erre a dalra. Nem is meglepő. Hihetetlenül fülbemászó. Emlékszem már lassan három hete, hogy láttam az egyik videómegosztó portálon egy videót, vagyis először csak a képe tűnt fel, amin két öltönyös fickót láttam valami borzalmas parókában. Aztán kíváncsiságtól vezérelve (valamint tegyük hozzá, hogy mint SuJu fan) megnéztem. Koncertfelvétel volt, így a minőség hagyott némi kívánnivalót, de a lényeg így is megvolt. Meghallgattam a dalt, majd újra. Két lejátszás után már kívülről dúdoltam a refrént és hangminőség ide vagy oda, letöltöttem. Már másnap említettem az egyik barátnőmnek, hogy imáim szólnak azért, hogy ez a szám megjelenjen audioban is. S lám kérésem nem süket fülekre talált, ugyanis erre pár napra jött a hír: vigyázzanak a zenés műsorok, mert Oppak emelkednek! Azóta tombol az Oppa láz. A közönség, mint említettem először a SuperShow4 keretein belül hallhatta 2 Super Junior tag, Donghae és Eunhyuk előadásában. A két fiúról köztudott, hogy rendkívül jó kapcsolatot ápolnak és hát a hülyeség sem áll messze tőlük. Nem volt kérdés, hogy egy ilyen kaliberű showt színpadra visznek-e vagy sem. A rajongók egyébként külön-külön is odavannak értük, így mi történik, ha ők ketten egyesítik erőiket? Őrület! Jellegzetes táncmozdulatok, amik viszonylag könnyen megjegyezhetőek; tipikus "én menő vagyok és tudom hogy te is tudod" feeling; két már amúgy is befutott előadó, akik bármire képesek a színpadon. Kell még valami? Vagy megvan a recept a slágergyártáshoz? Azért amellett, hogy egy poénnel teli műsort látunk van ennek egy mélyebb üzenete is. Ez is egy kifejezésmódja annak, hogy a két fiú mennyire szereti rajongóit. Mert ez a dal is (mint sok másik) a fanoknak szól, akik Oppanak tekintik őket. Véleményem szerint, ha valaki egyszer meghallgatja ezt a dalt, többé nem tudja kiverni a ritmusát a fejéből és akarata ellenére is dúdolni kezdi majd. Észrevehetetlen betegség, sőt inkább alattomos, azonban akit egyszer megfertőz, az sajnos többé kezelhetetlen. Minden momentuma másodpercről másodpercre belevésődik az emberbe. A piros és citromsárga rikító öltönyök, amik mégis jól állnak nekik; a már említett parókák; a csípőmozdulatok; és a fejek, amiket a színpadon vágnak... Aki pedig a dalszöveget írta, egyértelmű üzenetet küld a Kpop fanoknak: Donghae és Eunhyuk felemelkedtek, itt vannak és teljes erőbedobással nyújtják a legjobbat.

Te mit gondolsz? Írd le megjegyzésben a véleményedet, hogy láthassam együtt emelkedtél-e Oppaval! :)

Valami, amihez senkinek nincs joga

"Én nem szeretnék senkit arra kötelezni, hogy egyetértsen velem. Azonban elvárom, hogy ne ítélkezzenek olyan dolgok alapján, amikről fogalmuk sincs. Mert ehhez senkinek nincs joga."

Ítélkeznek. Az emberek minden előzetes ismeretek nélkül ítélkeznek. Az utóbbi időkben egyre több ember elfelejtette, hogy mire van joga és mire nincs. Nem tehet meg akármit. S nem azért, mert törvény szabályozza. Csupán azért, mert nem egyedül az ő értékei számítanak. Mindenki a saját véleményét tekinti döntőnek, azonban valaki elfogadja mások érvelését is, valaki viszont vagy figyelmen kívül hagy minden más opciót, vagy csak szimplán értelmetlen vitákba bocsátkozik az igazáról. Induljunk ki az én esetemből! Kpop-ot hallgatok. Ez nagyon sok embernek nem tetszik. Sőt! Akik eredetileg közel állnak hozzám, képesek összetűzésbe keveredni velem, s ez nem azért történik, mert én éjjel-nappal rajongásom tárgyával fárasztom őket, vagy mert meglátszik rajtam, hogy mit szeretek. Szimplán csak beleszólnak olyan dolgokba, amihez tulajdonképpen semmi közük. Nagyon sok ember úgy alkot véleményt bizonyos dolgokról, hogy közben fogalma sincs annak hátteréről, sőt...általában semmiről sincs tudomása. Persze, mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, egészen addig amíg képes azt kulturáltan megtenni. De amikor adott esetben a Kpop bírálata konkrét személyek ellen fordul, onnantól kezdve nem tartom korrektnek. Én teljes mértékben elfogadom, hogy sokan nem szeretik ezt a műfajt, és nem is szeretném tömegtermékké tenni az általam kedvelt zenét. Azt is tökéletesen megértem, ha valaki kiszeretné fejezni az ezzel kapcsolatos észrevételeit. Hisz mint mondtam joga van hozzá. Azonban ahhoz nincs joga senkinek, hogy engem is megbélyegezzen a kedvenceim által, főleg nem ha teljesen ismeretlenként közelít. Az ember nem ítélhet az alapján, hogy hogyan öltözködik a másik; hogy milyen zenét hallgat a másik; hogy milyen barátai vannak a másiknak. Kevesebb vagyok azért, amiért koreai zenét hallgatok? Nem! Vesztek valamit azzal, hogy ezt mások elítélik? Nem! Akkor mégis van értelme? Van értelme annak, ha mások csupán bosszantásból nem túl kedves megjegyzéseket írogatnak nekem? Érdekel ez engem? Nem nagyon. Hisz, amin ez a bejegyzés is mutatja, tisztában vagyok azzal, hogy az emberek néha mennyire primitívek tudnak lenni. Már nem tud felhúzni az a kicsinyesség, amit néhány ember mutat. Aki pedig normálisan, ésszerű keretek között közölni tudja velem a mondanivalóját, tényleg nagyon szívesen meghallgatom. Különben is, ha valami nem tetszik, akkor az ember nem kezdi el nézni, hallgatni. Egyszerűen csak továbblép arról az oldalról, elkapcsolja a tv-t, ellapozza az újságot. Ilyen könnyű, és ha ezt mások megtennék, akkor nagyon sok vitát el lehetne kerülni. Én sem szeretem a média bizonyos szereplőit, azonban én nem kezdtem el őket ócsárolni a rajongóik előtt, hanem csak bólintok egyet és mivel nem is vagyok jártas a témában a másikra hagyom. Ezt komolyan ennyire nehéz teljesíteni néhány embernek? Senkinek nem kell magára vennie ezt a bejegyzést, viszont örülnék neki, ha pár ember elgondolkodna az előbb említett dolgokon.

1.rész

Megint ott ültem a parton egyedül. Már minden centiméterét ismertem a tájnak. Régen rengeteg időt töltöttem itt. Ez volt a második otthonom. Nézni, ahogy a napsugarak játszanak a tó vizén mindennél többet ért. Ez volt talán az a hely, ahol igazán szabadnak éreztem magam. Nem éreztem a kezeimen láncok lehúzó súlyát, és nem hallottam a hátam mögött gúnyolódó hangokat. Itt minden csak az enyém volt. Senki nem ismerte ezt a helyet. A falutól északra kellett haladni, s körülbelül fél óra alatt ide is lehetett érni. Azonban egy apró erdőn vezetett ide az út. S a helyiek valamiért rettegtek az általuk "sötét rengetegként" emlegetett, alig egy hektáros övezettől. Mikor félelmük legyőzése érdekében egy brazíliai őserdő példáját hoztam, azonnal szabadkozni kezdtek, majd közölték, ha szeretnék a vadállatokat, akkor oda költöztek volna, nem pedig ide. Holott ez egyáltalán nem volt elhagyatott környék. Délre fél óra autókázás után belehetett jutni a városba. Noha nem az ország legnagyobb metropoliszába, de ez is több volt mint a semmi. A környéken élőknek pedig ez is pont elég piacot biztosított áruik eladására. Hisz itt is, mint sok más távoli vidéken az emberek inkább mezőgazdaságból értek. Nekem gyermekként már nem jutott ki ez a sors. Négy éves lehettem, mikor a szüleim elváltak, ami itt hatalmas bűnnek számított. Igaz, szabad országban élünk, de a helyi elöregedő, konzervatív lakosságnak nehéz megmagyarázni ezt a "szentség törést", így édesanyámnak mennie kellett. Hisz, ha valami baj történik, mindig a nőket okolják, mondván túl sokat okoskodnak. Szóval errefelé nem árt, ha az ember véletlenül fiúnak születik. Apám ugyan maradt a faluban, de ezzel együtt azt is követelte, én se menjek sehová és maradjak vele. Minden atyai tiszteletem ellenére, ezt a kérést képtelen voltam teljesíteni. Sohasem az volt az álmom, hogy majd az ük-ük őseimmel mindenféle gabonát termelek az ország legfélreesőbb pontján. Anyám magával vitt a közeli városba. Mondhatni innen az életem rendben zajlott. Szelét sem éreztem a pár kilométerre uralkodó elmaradott társadalomnak. Mintha ők ott teljesen elszigetelten élnének. Míg én iskolába jártam, játszottam a téren a barátaimmal, addig ott egy jóval idősebb generáció hajolgatott a rizsért, holott a derekuk már évek óta sajgott. Néha éreztem egy kis lelkiismeretfurdalást, de ez percek alatt el is szállt belőlem. Azonban visszajártam. Bármennyire is elvárosiasodtam, a származásomat tiszteletben tartottam. Olykor visszajártam és ha nem is dolgoztam, beszélgettem a helyiekkel. Nekik már ez is löketet adott, és nem utolsó sorban, apámat sem hagytam cserben. S tudom, ez a történet most úgy hangzik, mintha időben valamikor még az első világháború környékén járnánk, azonban ez nem így van. Ez a jelenkor. Csak annak is egy eddig szőnyeg alá söpört része. Mert a leggazdagabb és állítólagosan legigazságosabb politikusok sem szeretnek ám mindenről beszélni. S mindenféle végzettségüknek köszönhetően, beszédükkel valahogy mindig kivágják magukat a kényes kérdésekből. Ez itteniek szerint ördögi erő, szerintem csupán remek színészi képesség. Ez persze már elég régen volt. Olyan 15 éve. Hat éves kislányként már láttam a változás jeleit. Megjelentek a "modern dolgok". Kezdetben mindenki bizalmatlanul fogadta ezeket, de aztán rádöbbentek, hogy ez a mindennapi élet szerves része és bármennyire is szeretnék, ezt nem lehet kitörölni. Azóta a környék folyamatosan fejlődött. Néha már túl zajossá is vált. Azonban egy hely mindig csendes maradt, s ez az én kis helyem volt. Az idő múltával egyre nagyobb gaz vette körül a területet, így még nehezebb volt eljutni oda, főleg ha a városból indultam. Viszont annyira a szívemhez nőtt, hogy szabályszerűen hiányzott, ha nem mentem. Anyámnak ez nem is mindig tetszett. Sőt. Mindennap hangos veszekedéssel köszöntöttük a lenyugvó Nap sugarait. Soha nem értette meg, mit jelent nekem ez a hely. Hisz ő soha nem érzett szabadságot. Általában rajtam vezette le a dühét, mikor előjöttek benne a régi emlékek. Engem vádolt, amiért el kellett hagynia apámat. Azonban senki ne értse félre! Egyszer sem ütött meg. Nem bántott fizikailag. A lelkemet viszont néha a földbe tiporta. Azt állította miattam nem kaphatja vissza a régi szép időket. Egy idő után már figyelmen kívül hagytam a vádjait. Csak magamra koncentráltam, ezzel pedig egyre önzőbb és önzőbb lettem. Csak a tanulásba temetkeztem és szövögettem az álmaimat, amik egy egészen más vidékre vezettek. Oda, ahol megmenekülök a nyomasztó hétköznapoktól. Nem kívántam égbe nyúló pálmafákat, ezerdolláros koktélokat és 10 méter hosszú limuzint. Csak valami olyat kerestem, ami kiegészíti az életemet. Valamit, ami miatt úgy érzem, érdemes volt mindent végigcsinálni. Egy idő után azonban az ember belefárad a maga kis harcaiba. Valahol én is itt tartottam, amikor egészen addig ismeretlen arcok érkeztek a városba, pont abba a kerületbe, ahol mi laktunk. Érdeklődéssel fogadtam őket, hisz messzi északról jöttek, a főváros környékéről, ahol én még soha nem jártam. Annyira mások voltak. Annyira újak. Elkápráztattak a velem egykorúak játékai. Mikor egy iskolába kerültünk, próbáltam barátkozni velük, ők azonban folyton levegőnek néztek. Maguknak valók voltak. Csak egymás köreiben mozogtak, nem barátkoztak senkivel a helyiek közül. Pedig mi sem voltunk már annyira mások. Mi is ugyanúgy beszéltünk, ugyanúgy szépen öltözködtünk, ugyanúgy tudtunk számolni és olvasni, sőt...mi talán többet tudtunk az életről, mint ők. Mégis mindig mi maradtunk alul. S miért fontos is ez most? Mert akkor ott volt egy fiú, aki mégis más volt. S ha ő nem jelenik meg, akkor talán nem mentem volna annyi mindenen keresztül az elmúlt években. Akkor talán nyugodtan élhetném a déli városok csendesebb, visszafogottabb életét. Akkor talán nem könnyes szemekkel ülnék itt újra a régi helyemen. Ha ő nem kavarja fel a bennem már amúgy is készülődő tornádót, talán nem érezném azt a maró fájdalmat, ami most a szívemet szorongatja. Mi tett ő pontosan? Felemelt, majd eldobott. Persze nem szó szerint értem. Kicsit Hamupipőkésen indult a történetünk, majd inkább valahogy egy tragikus drámába torkollott. Ez azonban nem volt egy szerelmi történet. Csak egy barát volt. Aki mégis a világot jelentette nekem. Egészen addig, amíg maga mögött nem hagyta a múltját. S hogy mi történt azon a napon, ami végül megbélyegezte az életemet? Egyszerű napnak indult. Foghatnám a 13 évesekben kezdődő kamaszkori változásokra, vagy megmondhatnám az igazat, hogy ahogy nőttem, anyám egyre jobban szorongatta a lelkemet. Egyre több dologért voltam én a hibás. S aznap pont egy rettenetes vitán estünk túl. Elrohantam otthonról és utam a tópartra vezetett. A sziklán ülve zokogtam már vagy egy órája, mikor lépteket hallottam meg magam mögött. Megijedtem. Hisz ezt a környéket senki nem ismeri. Hogy kerülhet ide bárki is? Sötét volt már. Szokatlanul sötét. A hold fénye is csak apró réseken tudta áttörni az előtte gomolygó felhők takaróját, azonban ahol a víz felszínét érte, ott vakítóan szikrázott.

-Mit keresel itt ilyenkor? - hallottam meg egy mély hangot.

Ismerősen csengett. Aztán a tulajdonosára is rájöttem. Furcsa volt. Ez a hang eddig még csak gúnyos és megvető szavakat vágott hozzám. S nem mintha ezt kedvesen kérdezte volna, de az eddigiekhez képest ez bóknak számított. Lassan felé fordítottam az arcomat és a vaksötétben is megtaláltam a tekintetét. Ahogy egy lépést közelebb jött, a holdfénybe lépett és így teljes alakja megvilágosodott előttem. Tökéletesnek tűnt. Ő volt az, akit csak úgy emlegettek " a városból jött". Talán őt tartották a legelitebbnek. Kissé felsőbbrendűnek tűnt. Már a megjelenése óta csodáltam, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.

-Mit keresel itt? - ismételte meg a kérdését immár ércesebb hangon.

-Azt, amit mások. - feleltem halkan.

-Menekülsz a jelentéktelen életed elől?

Fájtak a szavai, de be kellett vallanom, hogy igaza volt. Menekültem. Menekültem önmagam és a helyzetem elől. Gyáva voltam, s ha már én ezt nem mertem kimondani, ő megtette helyettem.

-Pontosan. - bólintottam.

-Tudod, mit mondanak a nagy bölcsek, ha valakinek már értelmetlen az élete?

-Nem.

-Döntéshez segítik. Mosolyogva azt mondják, ha nem találsz már értelmet a létnek, halj meg!

Szavai keményen csengtek. Szinte bele hasítottak az éjszaka csendjébe. Lehajtottam a fejem, ezzel egy úton megköszönve a hasznos tanácsot. Elszámoltam háromig, majd mondhatni minden mérlegelés nélkül felálltam a szikláról és a vízbe ugrottam. Nem volt túl mély a víz, azonban valaki, aki nem tud úszni, könnyen eltűnik a víz alatt. Én pedig ezen emberek közé tartoztam. Nem is volt már kedvem lélegezni. Kiengedtem a tüdőmből az utolsó lélegzetvételt is, majd hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a súlytalanság. A fejemben lejátszódott, vajon mi történhetett eközben a parton. Egy rémült arc jelent meg előttem, aki képtelen volt eldönteni, mit tegyen. S ez minden bizonnyal a valóságban is így játszódott le. Azonban pár másodpercnyi szünet után tompa csobbanást hallottam, majd egy erős kezet éreztem a derekamon. Az előbb még megszeppenten a parton álló fiú most éppen a víz felszínére próbált rántani, én azonban nem könnyítettem meg a dolgot. Nem éreztem elég erőt arra, hogy egyáltalán a karomat megmozdítsam. Óvatos, mégis sietős mozdulatokkal kirántott a partra. Nehezen ment a légzés, hisz a tüdőm kishíján teljesen megtelt vízzel. Köhögve ültem fel, és vagy fél liter vizet adtam ki magamból. Mellettem a fiú eszeveszett tempóban kapkodta a levegőt. A csillagokat bámulva próbálta normál sebességre bírni a szívverését, ez azonban igen nagy feladatnak bizonyult. Újra a hátamra dőltem, s villámgyorsan átfutott rajtam az elmúlt pár perc. Felriadt előttem a kép, mikor a vízbe ugrottam, mikor megéreztem a kezet a derekamon, ami megtartott és visszahozott. Gondolataimból a szemembe hulló vízcseppek zavartak meg. Megmentőm emelkedett fölém, s hajából szinte az egész tó vize rám zúdult.

-Megörültél? - szólalt meg halkan.

20.rész

Már nem éreztem szükségét a lélegzetvételnek. Már csak teher volt, hogy fel-le emelkedett a mellkasom. Éreztem Hyun Joong szorítását, de az folyamatosan gyengült. Azonban ő nem engedett egy cseppet sem, csupán én nem éreztem már a külvilágot. T.O.P és GD a kezemet szorongatták. Bármennyire is erősnek éreztem magam, tudtam, hogy ezt a harcot ma nem én nyertem. A vesztesnek pedig nincs kegyelem.

-GD... - kezdtem volna, de a hang bennem akadt.

-Rien. Itt vagyok, hallod? Itt vagyok. - próbálta meg lenyelni a könnyeit.

-Kérlek....vigyázz Danielre! Tudom, hogy veled lesz a legnagyobb biztonságban. Védd meg őt minden veszélytől! Még csak gyerek...nem érzi annyira a veszélyt.

-Ha kell az életem árán is megóvom mindentől.

-T.O.P .... sajnálom! Bocsáss meg, amiért az utadba álltam!

-Nem lett volna szabad hagynom. Nem mehetsz el, érted? Itt kell maradnod. Szükségem van rád.

-Segíts Codynak, hogy a legjobb versenyzővé tudjon válni. Megígértem neki, hogy mellette fogok állni, de úgy látszik én képtelen vagyok betartani az ígéreteimet. Megérdemli. Csak egyet kérek, miközben őt segíted, ne halj meg az olaszok által.

-Ne! Kérlek! - borult a hasamra zokogva T.O.P.

-Hyun Joong... - fordultam felé.

-Bocsáss meg! - suttogta.

-Köszönök mindent!

-Nem halhatsz meg! - ordított.

-Mindig itt leszek. Soha nem megyek el teljesen. Bennetek fogok továbbélni egészen addig, míg megőrzitek az emlékemet...s az én világom mindig tovább fog menni, ezért a tiétek sem állhat meg...