14.rész

Minho kényelmesen elhelyezkedett a székében és mélyet sóhajtott. Én pedig csak ültem vele szembe az ágyon és mint egy kisgyerek vártam, hogy belekezdjen a történetébe. Hallani akartam az ő meséjét is. Kíváncsi voltam, ő vajon meri-e a teljes igazat mondani. Vagy csak ő is hirtelen összedob egy sztorit, amivel megpróbál beetetni.

-Az apám testőrként dolgozott Cody nagyapjánál. 10 évvel ezelőtt megtudott valamit a cégről, ami szigorúan titkos volt. Ki akart lépni a cégtől és elmondani mindent a rendőrségnek. De a munkatársai rájöttek, hogy mindent tud, így rögtön beköpték a főnöknek. Egy nap, mikor haza indult, lelőtték. A kórházban 7 golyót műtöttek ki belőle, de túlélte. Az orvosok azt mondták, hogy soha többe nem lesz teljesen egészséges. Ha felépült volna, a beszéd és a járás csak álom lett volna számára. De a cég nem kockáztathatott. Már másnap beküldtek egy embert, aki megfojtotta az apámat, aki amúgy is lélegeztetőgépre volt kapcsolva. Az anyámmal elmenekültünk. Vidékre mentünk, ahol azt reméltük senki nem talál meg. Pár évig ki is lehetett így húzni, de a cég tudta, hogy élünk és félt. Félt, hogy mindent a nyilvánosságra hozunk. Két év után megtaláltak minket. Majdnem sikerült megszöknünk, de az anyám nem úszta meg könnyen. Belelőttek, ami olyan súlyos volt, hogy bénuláshoz vezetett. Eljöttünk Európába. Egy orvos beleszeretett és mindenáron segíteni akarta a gyógyulását. Tudtam, hogy ez reménytelen, de rengeteg pénze volt annak a férfinak, így kihasználtam. 1 évvel ezelőtt tértem vissza Koreába hamis személyiséggel. Cody nagyapja úgy tudja, hogy egy amerikai biztonsági hálózat koreai irányú terjeszkedéséért költöztem vissza. Egy ideig csak távoli ismeretséget ápoltam vele, aztán előadtam, hogy az addigi cégem nem fizet eleget. Na meg persze hozzá kellett tennem, hogy a biztonsági hálózat meggyengült és bármikor feltörhető egy okosabb számítógépes szakember segítségével. Rögtön kaptak az alkalmon és felbéreltek. Kezdetben csak hálózatokat tettem vírusossá vagy kódoltam át, aztán szépen bizalmat nyertem. A nagyapa jobb kezeként mindent megtudtam a cégről, de egy szó sem esett arról, hogy az apámnak miért kellett meghalnia. Ha Cody nálam lesz, akkor egy ütőképes kártyát tudhatok magaménak, és végre megtudhatom az igazságot. Azért tértem vissza Koreába, hogy bosszút álljak. Azért, hogy lássam szenvedni azokat, akik fájdalmat okoztak nekem. - mesélte halk hangon Minho.

Láttam rajta és tudtam, hogy igazat mond. Ez volt a valóság. Meg is értettem a helyzetét, hisz én is pont ugyanezt tenném. Bosszút állnék. Idegesen a hajába túrt. Látszott, hogy ezt nem igazán akarta megosztani senkivel.

-Nem ölsz meg? - kérdeztem.

-T.O.P egyszer már megpróbált megölni. Valahogy megtudott egy kevés információt a valódi életemről. De még időben sikerült leráznom magamról. Anyámat viszont megtalálta. Lekapcsolta a gépekről és másodperceken múlott, hogy nem halt meg. Az orvosok észrevették és azonnal visszaállították a gépeket. - nézett rám semleges tekintettel.

-Nem tudtam róla.

-Lehet, hogy most igazat mondasz. De lehet, hogy nem. - majd az asztalon heverő pisztoly felé nyúlt és rám emelte.

-Segítesz magadon azzal, ha engem megölsz? - néztem rá értetlenül.

-Visszaszerezhetem Codyt és véghez vihetem a tervemet.

-Ha én meghalok, a koreai alvilág a véredet akarja majd.

-Ha élsz, soha nem állhatok bosszút.

-Én nem állok az utadba.

-Nem engednéd, hogy megöljem T.O.P-t.

-A nagyapát segítek eltüntetni. Ő az igazi ellenség.

-Ő is az. De T.O.P ugyanúgy megpróbált ártani a családomnak. Tudod te milyen érzés ez? - kérdezte cinikusan és továbbra is magabiztos kézzel tartotta a fegyvert.

-Amikor 15 éves voltam, Los Angelesben bandaháborúk dúltak. Két csapat is uralni akarta a várost. Az apám rendőr volt. Egyik este berendelték, mert az egyik gettóban találkozott a két vezér. Tárgyalni kezdtek. Az egyik letette a fegyvert, de a másik túszul ejtette az apámat. A rendőrség alkut kötött. Szabadon engedik, ha feladja a partnereit. Megtette. El is mehetett volna, de egy utolsó löketként még lelőtte az apámat. Én is ott voltam. Láttam. Végig néztem, ahogy az apám meghal egy bűnöző karjaiban. - sóhajtottam és hátradőltem az ágyban.

-Soha nem akartál bosszút állni?

-Megtettem. - hunytam le a szemeimet. - Abban a pillanatban kikapcsolt az agyam. Kirántottam a fegyvert a mellettem álló rendőr kezéből és három golyót repítettem a férfiba, majd elmenekültem. Ezért kellett eljönnöm Amerikából. Ha ott maradok több év börtön várt volna rám. Új életet kezdtem. Nevet változtattam és megpróbáltam túlélni Szöult.

-Te megtudtad bosszulni az apád halálát, de én nem. Meg kell értened, hogy erre nekem is szükségem van.

-A véres bosszú újabb vérengzéshez vezet.

-Te mégis megtetted.

-Nem tudom, hogy büszke lehetek-e magamra. Azóta az alvilág egyik meghatározó szereplője vagyok. Életeket tettem tönkre. Nem túl fényes önéletrajz.

-Előbb-utóbb meghalsz. Senki nem fogja megnézni, mit tettél le eddig a asztalra.

-Ha ma meg is halok.... - suttogtam. - Legalább elkezdtem valamit, amit valakinek be kell fejeznie. De nem vagyok biztos abban, hogy bárki is képes rá.

-Miről beszélsz?

-Szerinted létezik ember, aki képes megállítani T.O.P-t?

-Ha valaki őt is megöli, vége.

-Tévedsz. T.O.P halála nem egyenlő a gépezet leállásával. A show akkor is folytatódik, ha valaki elesik.

-Nem értem, hogy pontosan miért is harcolsz.

-Semmiért. - adtam meg az egyszerű választ. - Nincsenek nagy céljaim. Nem akarom megállítani T.O.P-t. Nem akarom tönkretenni az olasz maffiát. Nem akarok bosszút állni az apám haláláért. Nem akarom megvédeni Codyt.

-Nem találkoztam még nálad céltalanabb emberrel. Valamit elakarsz érni, de még te sem tudod pontosan, hogy mit.

-A rövidtávú tervem, hogy pár embernek adok fel leckét. Aztán pedig majd leellenőrzöm, hogy megtanulták-e a házijukat.

-Gyerekesen hangzik.

-De hatásos. Nekem ez csak egy játék, de emiatt már a fél alvilág lázban ég.

Minho nem szólt semmit. Próbálta feldolgozni mindazt, amit neki elmondtam.

-Beszéltél már valakinek a múltadról? - szólalt meg újra halkan.

-Az apám történetére gondolsz? - kérdeztem vissza, mire bólintott. - Nem.

-T.O.P sem tudja?

-Ő sem.

-Nekem miért mondtad el? - húzta fel a szemöldökét.

-Egyrészt te is őszinte voltál, így ez volt a tisztességes. Másrészt, ha erről nem beszélek, akkor már halott lennék.

-Honnan veszed, hogy így nem leszel az?

-Segíthetek neked.

-Eddig is boldogultam egyedül.

-De a neheze még hátra van.

-Ha ott állnék T.O.P-val szemben és fegyvert szegeznék a fejéhez, te biztosan elé állnál.

-Nem is az ő ügyében segítek. Cody nagyapja. Ne öld meg!

-Ha őt sem ölhetem meg, akkor ez tulajdonképpen nem segítség nekem.

-Bosszút akarsz, nem? Nem mindig a halál a legjobb és legfájdalmasabb bosszú.

Elszámolt magában háromig, majd letette a fegyvert. Kifújtam a levegőt és megnyugodva állapítottam meg, hogy ezt a találkozást is túléltem.

-Egyébként jössz egy köszönettel, amiért megmentettelek tegnap este a bárban. - jegyezte meg vigyorogva.

-Miért kellene megköszönnöm? - kérdeztem nevetve.

-Ki tudja, mit csináltál volna, ha felmész az egyik asztalra.

-Max. szereztem volna pár jó percet egy-két embernek. Különben is, ha meztelenül táncoltam volna is, ma már nem is emlékeznék rá és más sem.

-Ha valamelyik ismeretlen pasi ágyában kötöttél volna ki?

-Egy éjszaka. Semmi több.

-Ennyire nem lehetsz könnyűvérű.

-Ki mondta, hogy az vagyok?

-Engedd meg, hogy ne válaszoljak!

-Komolyan. Hisz veled sem történt semmi.

-Ez kizárólag az én figyelmességemen múlott.

-A végén még te leszel az őrangyalom.

-Mit csináltál volna, ha valami komolyabb következménye lett volna a tegnap éjszakának?

-Arra gondolsz, hogy ha teherbe estem volna a könnyűvérűségem miatt?

-Pontosan.

-Most azt várod, hogy azt mondom, elvetetném. De nem. Megtartanám a babát. Csak odaállnék T.O.P elé és közölném vele, hogy egy másik férfitól vagyok terhes. Abban a pillanatban meglőne. Az lenne a célja, hogy a kisbaba elmenjen, de arra gondosan ügyelne, hogy nekem ne legyen nagy bajom.

-Szép! Te nem ölnél meg egy gyereket, de engednéd, hogy más megtegye.

-Legalább végre lenne egy indokom, ami miatt tiszta szívemből gyűlölni tudnám T.O.P-t és bármikor hezitálás nélkül megölném.

Felkeltem az ágyból. A tegnapi ruhám még mindig rajtam volt. Megkerestem a táskámat, és elindultam az ajtó felé. Minho rezzenéstelen arccal figyelte minden mozdulatomat.

-Ma este 8 órakor itt találkozunk. Addigra utána járok pár dolognak. - fordultam vissza, majd kiléptem az ajtón.

Most gazán nehezemre esett ezt a szerepet játszani. Szívesen elmondtam volna, hogy ha lenne egy gyerekem akár az életemet is odaadnám érte, de ezt nem tehettem meg. Ha bárki meglátja rajtam az elgyengülés jeleit, vége kis játékomnak. Lehajtott fejjel sétáltam Berlin utcáin. Alig vártam, hogy visszaérjek a szállásunkra. beszélnem kellett volna már Codyval, hogy tisztázzuk ezt az egészet. Nem akartam, hogy úgy érezze magát, mint egy túsz. Mikor visszaértem, mindenki a szobában ült. Cody a sarokban gubbasztott megkötözve, a többiek pedig egy asztal körül ültek és mereven bámulták egymást. Hyun Joong mikor meglátott azonnal felállt és odajött hozzám.

-Minden rendben? - kérdezte halkan.

-Megtudnál nekem pár dolgot a srác nagyapjáról? - néztem rá, mire csak bólintott és ki is ment a szobából.

-Mi a helyzet Codyval? - fordultam a többiekhez.

-Fél órája valami Katja nevét hajtogatja. Nem bírtam. Muszáj volt bekötnöm a száját. - kezdett el magyarázkodni Hero.

-Hát így kell fogadni egy vendéget? Szép kis társaság. - jegyeztem meg cinikusan, majd leszedtem Cody szájáról a szalagot. - Jobb lesz, ha nem kezdesz el kiáltozni. Úgysem hallja meg senki. Különben is, tőlünk nem kell félni. A magunk módján a te érdekeidet védjük.

-Látni akarom Katját.

-Ki ő?

-A barátnőm. Látni akarom.

-Rendben. Láthatod, de előtte hallgasd meg az ajánlatomat. Tudjuk, hogy versenyzel és tisztában vagyunk a tehetségeddel. Ha beleegyezel, mi elviszünk Koreába és az elkövetkezendő időszakban profi kiképzést kapsz. Valamint még ebben az évben versenyezhetnél a Forma 1-ben.

-Szeretem Katját. A világért sem hagynám itt. Szó sem lehet róla, hogy elmenjek innen.

Mélyet sóhajtottam és ebben a pillanatban megértettem, hogy miért nevezte őt T.O.P nehéz esetnek. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom és piszkos módszerekhez kell folyamodnom. Odasétáltam Herohoz és a szemébe néztem.

-Tudod mi a dolgod. - suttogtam, mire ő rögtön felállt és elment.

Leültem egy székre és némán bámultam magam elé. Tudtam, hogy amit tenni készülök nem helyes. Sőt. Bármi mást kitalálhattam volna, de azok az ötleteim nem lettek volna hatásosak. Nem szívesen tettem ezt, de Cody nem hagyott más utat. Fél óra múlva Hero vissza is tért és egy bólintással jelezte, hogy az ügy letudva.

-Gyere Cody! Találkozunk Katjával. - néztem magam elé üveges tekintettel.

Cody azonnal felállt és a többiek is követték. Beszálltunk a kocsiba és a közeli játszótérre indultunk. Az út nem lehetett hosszabb öt percnél. Ez alatt egyikünk sem szólalt meg. Mikor odaértünk, rögtön megláttam egy lányt, aki a hintában ülve bámulta a földet. Engedtem, hogy Cody kiszálljon a kocsiból, de végig szorosan mellette voltam. Végighallgattam a beszélgetésüket, ami elég ismerősen hangzott számomra. Cody már majdnem sírt. Láttam, hogy közel áll a kiboruláshoz. Egy hangos felkiáltás, majd részben idegesen, részben csalódottan elviharzott a kocsi felé, majd becsapta maga mögött az ajtót. A lányra néztem, akin csak fájdalmat láttam. Sajnáltam, de nem hozhattam áldozatot. Némán a kezébe nyomtam egy borítékot és én is beszálltam az autóba, majd elhajtottunk. Nem volt szép dolog megfenyegetni és lefizetni a lányt, de csak így érhettem el, hogy Cody beadja a derekát. Ez volt az egyetlen esélyem. Visszamentünk a hotelnek nevezett valamibe, ahol Cody rögtön berohant a szobába.

-Az lesz a legjobb, ha beszélek vele. - néztem a többiekre és a srác után mentem.

Óvatosan benyitottam. Ugyanott ült, ahol először. A sarokban gubbasztott. Tudtam, hogy sír. Fájt neki. Ekkor kicsit meginogtam azt illetően, hogy jó döntést hoztam-e vagy sem. Leültem mellé és a kezemet a vállára tettem.

-A könnyek nem oldanak meg semmit. - szólaltam meg halkan.

-Néha mindenkinek kell sírnia. Ez a fájdalom legegyszerűbb levezetése.

-Egy idő után az ember megtanulja, hogyan rejtse el a fájdalmát.

-Nekem még sokat kell tanulnom. - jegyezte meg és egy apró mosolyt erőltetett magára. - Érezted már elhagyatottnak magad? Érezted már úgy, hogy pont az hagyott el, akire az életedet is rábíztad volna?

-A szerelem sokszor vak. Mindig pont azt az embert szeretjük, akit nem szabadna. Mindig azt az embert találjuk meg, aki majd később felemelt fejjel átgázol rajtunk. Ez a sorsunk. Nem tudhatjuk, hogy mikor hagynak minket cserben.

-Ez nem válasz a kérdésemre.

-Nem kötelességem válaszolni, viszont az előbbi tapasztalat.

-Nagyon nehéz.

-Enyhülni fog.

-Kétlem.

-Az emlékek soha nem tűnnek el, de idővel elhalványulnak. Szépen lassan. Napról napra.

Cody a vállamra hajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott.

-Fogalmam sincs, hogy ki vagy és nem tudom, miért segítesz nekem. Nem bízom meg benned, de most szükségem van valakire, akinek a vállán kisírhatom magam. Nem pont te vagy a megfelelő választás, mert elítéled a könnyeket, de.... - magyarázta.

-El tudom viselni. Nagyon sok könny hullott már miattam. Itt az ideje, hogy legalább egyszer valakinek le is töröljem a könnyeit.

Több órán keresztül ott ültem Cody mellett, egészen addig míg el nem aludt. Mikor már régen az álmok birodalmában járt, halkan kiosontam a szobából. Mikor kimentem azonnal Hyun Joong állt velem szembe. A kezembe nyomott egy kisebb dossziét. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy egyenlőre még neki sem szeretnék beszélni az ügyeimről. Tiszteletben tartotta, hogy vannak titkaim. Az órámra pillantottam, ami már fél 8-at mutatott. Itt volt az ideje, hogy elinduljak. Minhoval minél hamarabb beszélnem kell. El kell érnem, hogy törölje a terveiből Codyt. Megsajnáltam a fiút és bántott, hogy én szakítom ki az normális életből. Hisz innentől kezdve folyton veszélyben lesz. Kisétáltam a házból, majd beültem a kocsiba és egyenesen Minho házhoz hajtottam. Mikor odaértem egy ismeretlen autót láttam meg bejáratnál parkolni. Rossz előérzetem volt. Leparkoltam és futva indultam el a házba. A bejárati ajtó zárva volt. Az ablakhoz lopództam és óvatosan leskelődtem befelé. Nem várt látvány fogadott. Odabent Minho ült egy széken megkötözve, vele szemben pedig Kan állt két emberével. Nem ijedtem meg. Tudtam, hogy egyszerű dolgom lesz. Megfogtam a mellettem heverő hatalmas követ és bevertem vele az ablakot. A szobában mindenki döbbenten bámult a szilánkok felé. Bemásztam az ablakon és farkasszemet néztem Kannal.

-Tökéletes, hogy megjelentél. Pont utánad érdeklődtünk. - szólalt meg gúnyosan.

-Ahhoz képest, hogy reggel még a halálodon voltál, egész jól összeszedted magad. - vigyorogtam.

-Változnak az idők. Én is keményebb lettem.

-Ismeritek egymást? - szólt közbe Minho.

-Sajnos. - húztam el a számat.

-Régebben még nem bántad. - nézett rám Kan.

-Változnak az idők. - használtam fel az ő szavait.

-Mit keresel ennél a féregnél? - bökött Minho felé.

-Csak nem te is ismered? - kérdeztem.

-Egy ideje figyeljük.

-Ennek az időnek most járt le a tartama. - jegyeztem meg gúnyosan, majd egyetlen rúgással a földre küldtem.

A másik két ember azonnal megindult felém. Az agyam ismét kikapcsolt és a mozdulatok csak úgy reflexből jöttek. Az egyiknek megragadtam a karját, majd egy mozdulattal biztos is voltam abban, hogy kitörtem a csuklóját. A szemeimmel kerestem valamit, amivel el tudtam érni, hogy elájuljon.Megpillantottam egy vázát a polcon, lekaptam és a férfi fejét kettétörtem. Eközben azonban nem tudtam figyelni a másikra. Amikor megfordultam már csak azt láttam, hogy rohan felém. Egyszerűen leblokkoltam. Aztán pár villanás és Minho ugrott elém és magával rántott a földre. A férfi megbotlott bennünk és lefejelte az üvegasztalt, amitől azonnal elvesztette az eszméletét. Én csak a lélegzetemet visszafojtva feküdtem a padlón. Szinte fel sem fogtam mi történt. Minho félig rajtam feküdt és védelmezően átfonta a derekamon a karját. Az arca pár centiméterre volt az enyémtől. A szemibe néztem és egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Így jobban megnézve annyira tökéletesnek tűnt. Csodálatos szemei voltak. Percekig csak bámultuk egymást, majd azt vettem észre, hogy Minho tekintete a számra tévedt.

13.rész

A cigifüst megtöltötte a tüdőmet, a piának pedig pusztán a szagától is részeg lettem. Körülöttem 50-60 ember rázta magát önkívületi állapotban. Mind lecsúszott üzletembernek vagy rossz útra tévedt tinédzsernek tűnt. Nem igazán foglalkoztam velük. A szórakozás ezen módja nem állt valami közel hozzám. Bár azért megkérdeztem volna a táncoslányokat, hogy mennyit kapnak ezért a munkáért. Leültem a pulthoz és egymás után rendeltem az italokat. Elakartam felejteni Kan szavait. Szívem szerint ott helyben megöltem volna, de az eszem azt súgta, hogy előbb elégtételt kell vennem. Látni akarom, ahogyan szenved és könyörög a halálért. Mit tettem ellene? Soha egy szóval sem bántottam, de ő amikor teheti átgázol rajtam. Én idióta pedig védtem őt. Védtem.....én marha! T.O.P pedig vele kötött egyezséget. Mi a fenének kellett felhasználnia Kant? Miért nem tudott nyugton maradni és valakit mást szerezni erre a munkára? Hálával tartozom neki, de most legszívesebben eltipornám. Áttaposnék rajta, mintha csak egy bogár lenne, ami káros a környezetre. De egyenlőre még szükségem van rá. A kapcsolatai még sokat érhetnek. Mondhatnám, hogy látni akarom, ahogy szenved vagy hogy megakarom tanítani őt szenvedni. De ő már megtanulta, mi az a fájdalom. Neki nem kell erről bemutatót tartanom. Többet tudtam T.O.P múltjáról, mint bárki más. Az anyja a születésekor meghalt. Az apjáról soha nem beszélt. Mindig úgy könyvelte el, hogy nem is ismeri. Nem létezett számára. Talán azért, mert azt hitte, viszonozza Geun Suk anyjának érzelmeit. Ezzel pedig az anyja emlékét gyalázta. Egyszer GD megpróbálta megkeresni, de már csak a temetőben találta meg. T.O.P még csak egy könnycseppet sem ejtett. Tartotta magát. Mikor elmentünk a sírhoz, üveges tekintettel bámult maga elé. Nem szólt semmit. Pár percig bírta, majd egy szál világot a sírhoz vágott és elviharzott. Nem akartam utána menni. GD-t küldtem, hogy beszéljen vele. T.O.P utált elgyengülni előttem, így tapintatosabb volt, hogy én ott maradtam. GD azóta 100%-os csatlósa. Igaz, mindig a saját útját járta, de függött tőle. Aztán mikor én is képbe kerültem és egy háromszög alakult ki, minden felborult. Mindenki bármikor megölte volna a másikat. GD viszont rettentően kitartó. Előfordulhat, hogy ő előbb rájön merre járok, mint T.O.P. De egyenlőre csak játszik a főnöke kezei alá. A lényeg, hogy ő legyen a középpontban. Tina meg csak nagyokat hallgat és bólogat, mint egy játékkutya. Azonban sokkal többet tud annál, mint amennyit mutat. Most pedig itt vannak ezek a srácok. Hero körül nem stimmel valami. A kezdeti kedvessége szertefoszlott és szinte már csak vitázni tudunk. Olyan mintha az álláspontja percenként változna és ide-oda ingadozna. Mir mindenhez semlegesen áll hozzá. Semmi és senki nem érdekli igazán. Nagyon forrófejű. Ha valaki odaszól neki, rögtön ugrik. Viszont beismeri, ha hibázik. S hogy titkol-e valamit? Biztos, hogy igen. Hongki tényleg megfulladhatna már egy kanál vízben. Nála önzőbb emberrel még életemben nem találkoztam, pedig én sem vagyok semmi. De mégis elég kitartó. Nem értem a döntését. Miért választotta azt a lehetőséget, hogy velünk jön? Ezzel veszélybe sodorta magát és ezt tisztáztam is vele. Ő mégis vállalta. Csak az a kérdés, hogy miért? Ez a kérdés pedig válasz nélkül kong a fejemben. Hero valahonnan ismeri őt. El tudom képzelni, hogy régen az ő cégénél kezdte a karrierjét, de aztán egy jobb ajánlat kedvéért váltott. Ez pedig bizonyára megviselte Herot, így nem ápolnak baráti kapcsolatot. Geun Suk felett viszont úgy érzem, hogy anyáskodnom kell. Nem hagyhatom, hogy baja essen, legalábbis addig, amíg nem találkozik az anyjával. Megígértem neki és tartom a szavamat. Hyun Joong visszatérése pedig sok mindent felkavart. Egy időben tűzbe tettem volna érte a kezemet, és most is miatta öltem. Nem tudom, hogy jó ötlet-e újra közel engednem magamhoz. Ha valaki megközelít, annak mindig rossz vége van. Csak ittam és ittam. Újra és újra kiürítettem az előttem heverő poharakat. Éreztem, hogy kezd kicsúszni a talaj a lábam alól. Már elmosódott a mellettem táncolók képe. Elindultam az egyik irányba, és lebotorkáltam a lépcsőkön. Aztán már csak egy villanás és minden elsötétült.

***

-Itt lenne az ideje most már véglegesen eltávolítani az útból. De T.O.P nem engedi, hogy akár a haja szála meggörbüljön. - szólalt meg a női hang telefonba.

-Utána jöttök Németországba? - kérdezte meg a vonal túlsó végéről a férfi.

-Én biztosan. Páran még pályáznak a fejére. Összeszedem őket és odamegyünk. Véget vetünk ennek az őrült játéknak.

-Meg akarod ölni?

-Ezt eddig is tudtad, nem?

-Reméltem, hogy még átgondolod.

-Elgyengültél? Mit hordott össze neked az a liba? Ne felejtsd, akkor is hazudik, amikor kérdez!

-Miért akarod ennyire eltüntetni?

-Alapos okaim vannak.

-Igazán szeretném hallani ezeket.

-Majd ha eljön az ideje, megtudod. Vigyázz magadra! - majd a nő letette a telefont.

-Éppen itt lenne az ideje. Nem csak magamra kellene vigyáznom. Érdekes, hogy te mondod. Hisz neked sem igaz egy szavad se. - suttogta a férfi a sípoló telefonba, majd ő is megszakította a vonalat.

A nő elégedetten dőlt hátra a szobában lévő fotelben. Úgy érezte, végre győzhet. Végre megmutathatja, hogy ő az igazi uralkodó a terepen.

-Nem hagyhatom, hogy megöld. - lépett be az ajtón egy férfi.

A nő felugrott és ijedt tekintettel fordult látogatója felé.

-Nem engedem, hogy önbíráskodásba kezdj. Neked nincs jogod ítéletet hirdetni. - folytatta a férfi.

-Mert neked van? - kérdezte a nő.

-Te semmit nem tudsz erről az ügyről. Ez már rég több, mint amire te gondolsz.

-Neked nem ártott még eleget? Nem akarod neki visszaadni mindazt a fájdalmat, amit neked okozott? Nem akarod látni szenvedni?

-Tina! Hozzánk tartozik. Akármit tesz, mi felelünk érte.

-Csupán azért, mert te tanítottad? Ennyire ne vedd komolyan a feladatodat!

-Nem azért, mert kiképeztem. Hanem azért, mert ő is segített nekem és még valamiért. Valami olyanért, amit te soha nem fogsz tudni megérteni.

-Persze, hogy nem! Hisz én olyan hülye vagyok. Bezzeg ő...na ő maga a méhkirálynő. Mindenben tökéletes és még csak hibázni sem képes. Ellenünk fordul? Meg akar minket ölni? Nézzük csak el neki, mert ő más, mint bármelyik emberi lény. Utál téged. Nem veszed észre? Szó nélkül itt hagyott téged is, nem csak T.O.P-t. Nem érdekli, hogy valami bajod esik. Nem érdekli, hogy élsz vagy meghaltál már. Csak a saját érdekei hajtják előre. Te csak egy porszem vagy a gépezetben, akit bármikor, ha kedve tartja felhasználhat. Hihetetlen, hogy milyen szinten hülyét tud csinálni belőletek. - ordított Tina magából kikelve.

-Gyerünk, mondd el! Mi is az igazi oka annak, hogy ennyire gyűlölöd Rient? Mert a szöveg, amit előbb lenyomtál, csak rizsa volt.

-Tényleg nem tudod a valódi indokot?

-Nem szoktam feleslegesen jártatni a számat.

-Én szerettelek. De neked ő kellett. Csak rá tudtál gondolni és csak őt akartad. Bárhogyan próbáltam elfeledtetni veled, te mindig visszatértél rá. Tudod milyen érzés volt, mikor téged bámultalak, de a te tekintete csak őt kémlelte? Miben jobb ő, mint én? Mit tud, amit én nem? - kérdezte sírva Tina.

-Te magad is tudod a választ. Ő tartja magát, veled ellentétben. Benne meglehet bízni, veled ellentétben. Ő állja a tekintetemet, veled ellentétben. Ő képes igazat mondani, még akkor is, ha az nekem nem tetszik, veled ellentétben.

-Ne! Elég! Hagyd abba! Nem akarom hallani! Nincs igazad! Ezeknek a feltételeknek én is megfelelek. Nem jobb nálam. Nem jobb nálam. Érted? Nem jobb! Nem jobb és soha nem is lesz az! Te sem leszel soha az övé, mert ő mindig el fog téged dobni. - kiáltozott és rángatózott össze-vissza Tina.

-Te kérdezted. Különben is, nem érdekel, ha mindig eldob. Én már kaptam tőle valamit, amit senki nem tud elvenni.

-Nem! Nem! Nem! Tőlem is kaphatsz valamit, ami többet ér az életemnél is, és amit senki más nem tud megszerezni. - kezdett el közeledni a férfi felé. - GD, te hozzám tartozol. Ne várj rá, hisz lehetetlen, hogy valaha is a tiéd legyen! Felejtsd el!

-Nem érdekel, hogy soha nem lesz az enyém. Én még tudok várni egy ideig. Amikor vége lesz ennek az őrületnek, mindent tisztázunk majd és akkor kiderül, hogy mit akar. Különben is, ha nem is választ engem, én veled az életben nem állnék össze.

-Pont ezért akarom megölni. Ha ő nincs, te az enyém leszel. Nem számít milyen módon, de az enyém leszel. - mondta eltökélten Tina.

-Mondanám, hogy ha egy ujjal is hozzá érsz, halott vagy. De nem mondom. Ismerem Rient. Egy lépéssel előtted fog járni és mielőtt ráeszmélnél, megbuktatja a tervedet. Ebből a játékból nem jöhetsz ki győztesen.

-Ne becsülj ennyire le! Nekem is megvannak a módszereim, amiket Rien nem ismer. Hidd el, hogy megtudom őt lepni! Kezdheti számolni a maradék perceit. - sziszegte Tina, majd elindult kifelé a szobából.

-Ha valami baja esik... - ragadta meg a kezét GD. - Ne felejtsd, hogy bérelt helyed van a pokolban!

Tina kitépte a kezeit GD szorításából és elrohant. Készült az őrült terve megvalósítására. S hogy mit érezett? Gyűlöletet. Mérhetetlen gyűlöletet irántam. Csak azt akarta, hogy minél hamarabb eltűnjek a föld felszínéről. GD szavai csak megerősítették abban, hogy végeznie kell velem. Úgy érezte, készen áll arra, hogy kitörjön az eddig ránehezülő árny alól.

***

A fejem iszonyatosan lüktetett. Bármit megadtam volna egy fájdalomcsillapítóért. Nem sok mindenre emlékszem a tegnap estéről. Annyi rémlik, hogy elindultam lefelé a lépcsőn, de onnantól kezdve az egész este elsötétült. Ki sem mertem nyitni a szemeimet. Jobbnak láttam, ha nem tudom, hol is vagyok pontosan. Nyögdécselve kezdtem el tapogatózni és elmormoltam egy imát, hogy legyen a közelben egy asztal, amin van valami gyógyszer.

-Ha kinyitnád a szemedet, akkor meg is találnád, amit keresel. - hallottam meg egy ismerős férfihangot.

Megfogadtam a tanácsát és lassan kinyitottam a szemem. Egy hatalmas franciaágyban feküdtem. A szoba csodálatos volt. Kellemes, halványkék színű falak vettek körül. Az ágy mellett lévő polcon ott hevert az oly hiányolt gyógyszer és amellett egy tálcán a reggelim. Az ágytól pár méterre egy karosszékben ült az előbbi férfihang tulajdonosa. Óvatosan ráemeltem a tekintetemet és legnagyobb meglepetésemre Minhoval találtam szembe magam.

-Te? - kérdeztem döbbenten.

-Én is örülök, hogy újra látlak. - vigyorgott. - Tudod, nem volt szép, ahogyan múltkor elváltunk.

-Bocsánatot kértem. - mosolyogtam angyalian, majd bevettem a fejfájás csillapítót.

-Igaz és különben is, a tegnapi éjszakával kárpótoltál.

-Tudom, hogy nem történt semmi. - néztem rá cinikusan.

-Honnan tudnád? - nevetett fel. - Azt sem tudtad, hogy fiú vagy-e, vagy lány.

-Ha fiúnak képzeltem magam, akkor az neked nem jött jól. - vágtam elgondolkozó arcot.

-Nem éltem vissza a helyzettel. - nézett rám komolyan.

-Pedig megtehetted volna.

-Nem az én stílusom.

-Akkor hogyan kerültem ide? - mutattam körbe.

-Miután kiütöttél, úgy terveztem, hogy leiszom magam a sárgaföldig, mivel egy nő simán átvágott. Tudod milyen csapás volt ez az önbizalmamnak? - kérdezte magas hangon.

-Sejtem. De ez még mindig nem válasz a kérdésemre.

-Elmentem abba a bárba, ahol te is éppen ki akartad élni a bánatodat. Felismertelek és gondolkodtam rajta, hogy elrabollak, aztán pedig cserét követelek, ezzel visszaszerezve Codyt. De láttam, hogy nem voltál igazán a helyzet ura, így jobbnak láttam félretenni a munkát. Egy ideig csak figyeltelek, aztán mikor felmentél egy asztalra táncolni, inkább leszedtelek onnan. Egy ideig osztottad az észt, hogy hogy képzelem és így tovább, de aztán elájultál. Nem tudtam, hogy hová vihetnélek, ezért elhoztalak magamhoz.

-Ahhoz képest, hogy én nem voltam valami barátságos, te mégis segítettél nekem. - állapítottam meg. - Köszönöm.

-Ha már jössz nekem, akkor... - kezdte volna.

-Nem adom vissza Codyt. - vágtam közbe.

-Figyelj! Bármennyire hihetetlen nekem is szükségem van rá. El kell vinnem a nagyapjához.

-Ha elmondod az igazat, akkor egyezkedhetünk.

-Milyen igazat? - kérdezte értetlenül.

-Hogy miért akarod megölni az öreget.

-Miről beszélsz?

-Ugye nem gondolod, hogy ennyire hülye vagyok. Beépültél Cody nagyapjához, elérted, hogy megbízzon benned és ilyen fontos feladatokat adjon neked. Ha most odaadnám Codyt, nem vinnéd el az öreghez. Elrejtenéd és sakkban tartanád vele. Meg akarod ölni a nagyapját, de először végig szeretnéd nézni, ahogy szenved. Szólj, ha valamiben tévedek!

-Honnan tudtad? - kérdezte döbbenten.

-Kérlek! Jó pár éve benne vagyok ebben a világban. Pontosan tudom, hogy mi hogyan működik. Szóval miért akarsz bosszút állni?

-Ha elmondom, meg kell, hogy öljelek. - nézett a szemeimbe.

-Vállalom a kockázatot.

12.rész

Szótlanul sétáltam Hyun Joong mellett. Utunk Berlin túloldalára vezetett. Ez a városrész már jóval előkelőbb volt, mint ahol mi megszálltunk. Erre laktak a politikusok és a művészek. Ha valakinek itt volt háza, biztos hogy az elitekhez tartozott. Codyt itt kellett keresnünk. Hiába, hogy családja nem volt, T.O.P biztos elintézett neki mindent és ezt Kan közvetítette. Az utca végén állt egy hatalmas ház magas kerítéssel. Jobb oldalról megjelentek az olaszok, bal oldalról pedig egy számomra ismeretlen koreai csapat. A koreaiakkal még érkezett pár autó, de a kint álló férfiak csak öten voltak, míg az olaszok körülbelül húsz emberrel jöttek. Nem volt kedvem közéjük állni, így csak intettem Hyun Joongnak, hogy várjunk. Megtorpantunk és feszülten figyeltük, ki lép először. A koreaiak gyorsabbak voltak. Mind az öten egyszerre kapták elő a fegyvereiket és pillanatok alatt szétlőtték az olaszokat. Pislogni sem volt időm és a jobb oldalon mindenki holtan omlott a földre. Nem voltam biztos benne, hogy nekünk pont most kell elhoznunk a fiút, de tudtam, ők is rá pályáznak és valamelyikünknek el kell vinnie. A koreaiak másodpercek alatt átugrottak a kerítésen és elindultak befelé. Rohanni kezdtem a ház felé, Hyun Joong pedig követett. Nem volt nehéz dolgom. A kerítést nem tervezték túl biztonságosra. Könnyen átlehetett rajta mászni, különösebb erőfeszítés nélkül. Mikor átértem, körülnéztem. A kert mesésen festett. Mindenhol gondosan ápolt virágok és fák. Egy porszemet sem lehetett látni. Óvatos léptekkel haladtam a feljárón és elővettem a pisztolyomat, Hyun Joong követte a példámat. Mikor a bejárati ajtóhoz értünk, megálltam. Hyun Joong értetlenül néztem rá, de csak megráztam a fejemet. Úgy döntöttem, hogy az a legjobb, ha megvárjuk míg kijönnek. Nem is kellett sokat várnunk. Pár perc múlva megjelent az ajtóban az ismeretlen koreai férfi, aki minden bizonnyal a főnök volt. Mögötte a másik négy férfi egy ájult fiatal srácot fogott, aki nem más volt, mint Cody. Farkasszemet néztem a vezérrel, akit láthatóan meglepett a jelenlétünk.

-Ki vagy? - szólalt meg mély hangon, amitől még a hideg is kirázott.

-Jártas vagy a koreai alvilágban? - kérdeztem.

-Félő, hogy igen.

-T.O.P neve mond valamit?

-Öljétek meg! - szólalt meg azonnal, de egy kicsivel gyorsabb voltam nála.

Kicsavartam a kezéből a fegyvert, magam elé rántottam és a fejéhez szegeztem a pisztolyomat.

-Nem jó ötlet. - suttogtam a fülébe. - Segíts nekem!

-Miért kellene segítenem neked?

-Nem szívleled T.O.P-t. Segíts, hogy egy kis leckét adjak neki!

-Akkor te is működj velünk együtt!

-Küldd be az embereidet a házba és beszélünk négyszemközt!

-Itt van ez a másik gyerek is. - bökött a fejével Hyun Joong felé.

-Ő is bemegy.

-Rendben. - majd intett az embereinek, hogy menjenek be, Hyun Joong pedig már előre tudta a feladatát és követte őket.

Mikor becsukták az ajtót, elengedtem a férfit és hagytam, hogy feldolgozza az eseményeket.

-Hogy hívnak? - szólalt meg pár perc múlva.

-Rien.

-T.O.P embere vagy. - jelentette ki gúnyosan. - Szép kis csel. Megakarod leckéztetni, jó vicc.

-Régóta itt lehetsz, ha nem tudsz az új történésekről.

-Új történések?

-Fogalmazzunk úgy, hogy T.O.P kissé feldühített és magánakcióba kezdtem.

-Ezek szerint az ügyetek Cody?

-Igen és szükségem van a srácra, ahhoz, hogy végig csináljam a tervemet.

-Meg akarod ölni T.O.P-t?

-Nem. Valamilyen szinten segített nekem. Ilyen szinten nem élek vissza a bizalmával.

-Miért pont Cody?

-Találkozni akar az olasz maffiával. A olaszok vezére megölte egy régi szerelmét és bosszút akar állni. Azt pedig tudja, hogy az olaszok pályáznak a srácra, mert veszélyezteti a Forma 1-es versenyzőjüket.

-Sergio Perez. - állapította meg.

-Pontosan. De neked minek a fiú?

-A nevem Lee Min Ho. A fiú nagyapja küldött.

-A nagyapja? Úgy tudtam, hogy nincs családja. A szülei meghaltak és a testvérei is. Egy barátja áll mellette, aki ráadásul T.O.P embere.

-A nagyapja mindig figyelte, de csak most érezte, hogy eljött az ideje lépni.

-Ennek nem igazán fog örülni a fiú.

-Vissza fogja szerezni a szeretetét.

-Tehát szinte megvásárolja.

-Ha arra van szükség. - bólintott.

-Nincs esély egyezségre, igaz? - kérdeztem sóhajtva.

-Nincs. Sajnálom. - fordult el, majd az ajtó felé indult.

-Én még jobban sajnálom. - sóhajtottam, majd egy altató lövedékkel a hátába lőttem.

Abban a pillanatban a házban is elsültek a fegyverek. Csak reméltem, hogy Hyun Joong tudja a dolgát. Minho a karjaimba ájult. Sietnünk kellett. A lövedéknek csak egy óráig van hatása. Pár pillanat múlva megjelent Hyun Joong a hátán Codyval.

-Mi legyen vele? - bökött a Minhora.

-Marad. - fektettem le a földre és a telefonszámomat a homlokára írtam.

-Menjünk! - fogta meg a kezemet Hyun Joong és a hátsó kijárat felé rohantunk.

Furcsának tartottam, hogy Kan csak így felügyelet nélkül hagyta a fiút. Ekkor beugrott minden.

-Hyun Joong, menj egyedül! Vidd el hozzánk a srácot és zárjátok be! Ne veszítsétek el!

-Te hová mész? - ragadta meg a karomat.

-Még van egy kis dolgom. - hadartam, majd kibújtam a szorításából és a ház felé kezdtem rohanni.

Befutottam a házba, meg sem álltam az emeletig. Éreztem, hogy melyik szobába kell bemennem. Egy asztalnál nekem háttal ült egy férfi.

-Elismerésem. Gyorsan rájöttél, hogy nyomott hagynál magad után, így visszajöttél, hogy végezz az egyetlen szemtanúval. Nem ismerek olyan embert, aki még erre is gondol. - hallottam meg a számomra ismerős hangot.

-Ha megöllek, egy régebbi ügyet is lezárok. Biztos vagy benne, hogy nem ismersz? - szólaltam meg gúnyosan, mire felállt a székből és felém fordult.

Abban a pillanatban lefagyott. Valamit mondani szeretett volna, de megakadtak benne a szavak. Látszott rajta a döbbenet.

-Én is örülök, hogy újra látlak. - néztem a szemeibe.

-Ez nem lehet!

-De mégis! - vágtam rá azonnal. - Komolyan meglep, hogy még nem jöttél rá, hogy én vagyok itt. Amikor elindultam vissza a házba, arra számítottam, hogy már rég tudod. Tudnod kellett volna, hogy csak én figyelek ennyire a részletekre.

-T.O.P nem szólt arról, hogy itt vagy. - dadogta.

-Ki mondta, hogy T.O.P küldött ide? - húztam fel a szemöldökömet.

-Mi?

-Magamnak dolgozom. Nem T.O.P-nak vittem el a srácot, hanem magamnak. Így nem is kell megölnöm. T.O.P majd megteszi helyettem, hisz kicsúszott a kezed közül a célpont. Ez nagy hiba a mi szakmánkban.

-Miért csinálod ezt?

-Valahogy mérgessé tett, hogy élsz.

-Tudsz mindent, igaz? - hajtotta le a fejét.

-Ez a veszted.

-Csak így tudtam megvédeni magam. Ha nem kötök egyezséget, akkor megölnek. Nem kockáztathattam.

-Ha elmondod nekem, segíthettem volna. Nem kellett volna T.O.P csicskásaként élned. Bizalmat szavaztam neked, meg akartalak menteni, de te mindent eldobtál, mert gyáva voltál.

-Nem értheted. - sóhajtott.

-Nem! Te nem érted. Készen álltam mindent feladni azért, hogy te szabad lehess. Kicsin múlott, hogy nem az életemmel fizettem a szerelmedért.

-Nem volt semmilyen szerelem köztünk. - nézett a szemeimbe, és ez a mondat elég volt mindenre.

Abban a pillanatban fejbe rúgtam. Kiesett a székből és a földre zuhant. Vérző szájjal állt fel és megtámaszkodott az asztalon. Ekkor már tényleg nem éreztem késztetést arra, hogy hagyjam. Ismét megrúgtam, de ezúttal a leggyengébb pontját találtam el. Összeszorított szemekkel esett előttem térdre. Megkegyelmezhettem volna neki, de ezt a luxust nem adhattam meg. A könyökömmel fejbe vágtam, mire teljesen elfeküdt a földön. Utolsó erejéből készült felállni, de nekem ez még nem volt elég. Lekaptam a hozzám legközelebb lévő polcot a falról és kettétörtem a hátán. Félájultan esett vissza. Nem próbálkozott meg a felállással. Megragadtam a pólóját és a hátára fordítottam. Siralmas látvány tárult elém. A szája és a szemöldöke több helyen is felszakadt és az arca tele volt karcolásokkal. Mélyen a szemébe néztem és láttam, hogy készen áll a halálra.

-Nem is gondolkodj rajta! Nem adom meg neked azt a tiszteletet, hogy most azonnal megöllek. Először szenvedni fogsz, egészen addig, amíg te magad könyörögsz majd egy golyóért a fejedbe. - suttogtam a fülébe, majd felegyenesedtem.

Utoljára hasba rúgtam, mire hangosan felkiáltott.

-Te választottad ezt az utat. - néztem utoljára vissza rá, majd kisétáltam a szobából és amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a házat.

Ő akarta ezt. Ha szenvedni akar, akkor legyen. Én nem fosztom meg őt a lehetőségétől. De még nem jött el az ideje. Még van egy pár dolgom, mielőtt ezt a régi ügyet lezárom. Előtte mutatok neki valami olyat, ami még nem látott. Nem volt kedvem visszamenni a többiekhez. Szórakozni akartam és levezetni a feszültséget. Már este 8 óra volt. A városban megkezdődött az éjszakai élet. Bosszút akartam és nem ismertem a kegyelem szót. Vagy fél óráig kóvályogtam Berlin utcáin addig, amíg elértem egy számomra megfelelő helyre. A előttem villogó felirat jelezte az embereknek, hogy ezen a helyen minden földi élvezetet megkaphatnak. Ez a bár tökéletesen illett a hangulatomhoz. A bejárati ajtónál két biztonsági őr állt, de még csak meg se kérdezték, ki vagyok, mi vagyok. Szó nélkül beengedtek. Mikor beléptem rögtön megcsapott a cigifüst. A fények csak úgy cikáztak körbe-körbe, az asztalokon pedig bikinis nők rázták magukat össze-vissza. Körülöttük pedig férfiak csorgatták a nyálukat, míg pár méterrel arrébb nők öntötték magukba az erősebbnél erősebb italokat. Lesétáltam a lépcsőn, majd elvegyültem a tömegbe. Igazából céltalanul jöttem ide. Tudtam, hogy másnap semmire sem fogok majd emlékezni. Talán pont ezért kerestem egy ilyen helyet. Felejteni akartam. Minél hamarabb és minél hatásosabban.

11.rész

Hyun Joong csak szótlanul ült velem szemben. Tekintete olykor végigsiklott rajtam, de soha nem nézett a szemembe. Nem tudtam eldönteni, hogy mi miatt emészti magát. Azért, mert látta, hogy ölni is képes vagyok, vagy azért, mert megmentettem az életét. Körülnéztem a szobában, ahol egyértelműen évek óta nem járt már senki. Nem messze voltunk Berlin központjától, de a gyilkosság helyszíne már távol esett tőlünk. Mindannyian tudtuk, hogy jobb elhagyni azt a környéket, így buszra szálltunk és amilyen gyorsan csak lehetett eljöttünk onnan. Nyom nélkül. Ebben a hotelnek nevezett akármiben pedig úgy fogadtak minket, mint a királyi családod. Nem meglepő. Csoda lenne, ha az elmúlt években bárki is megszállt volna ebben a porfészekben. De jelenleg nekünk ez volt az ideális. Az olaszok azt gondolják, hogy biztos egy méregdrága, luxus hotelt keresünk, így nem itt fognak minket elsőként keresni. Az ajtó kinyílt és Mir sétált be rajta, belekarolt Hyun Joongba, majd kirángatta magával. Megállt az ajtó előtt, kilökte, ő pedig visszafordult és leült velem szembe. Kezdetben ő is csak bámult rám. Bár úgy éreztem, őt nem lepte meg annyira, amit tettem, csak hirtelen jött ez az egész. Tudtam, hogy ő nem fog nekem szentbeszédet tartani.

-Geun Suk sokkot kapott. - szólalt meg halkan.

Nem mondtam semmit. Sóhajtottam, majd a fejemet a falnak támasztottam.

-Bent ül a szobában és senkit nem enged be. Azt hajtogatja, hogy meg fogod ölni. - folytatta Mir.

-Fél tőlem. - suttogtam, majd lehunytam a szemeimet jelezve Mirnek, hogy nem kívánok tovább társalogni vele.

Rögtön vette a lapot és lemondó tekintettel kisétált. Geun Suk sokkot kapott? Tudtam, hogy nem kellett volna magunkkal hoznunk. Mekkora barom vagyok! Elővettem a telefonomat és a névjegyzékben kezdtem kutakodni. Mikor megtaláltam a nekem most kellő személy számát, azonnal tárcsáztam. Pár csengés után egy női hang szólt bele.

-A segítségedre lenne szükségem. - szólaltam meg.

-Rien? Jesszus! Ezer éve nem hallottam felőled, de az utóbbi két napban szinte minden percben rólad van szó. - hallottam a hangot a vonal másik végéről.

-Mit tudsz Jang Geun Sukról? - hagytam figyelmen kívül az előbbi szavait.

-Minek neked infó arról a srácról?

-Itt most csak én kérdezek, szóval?

-Hmm....lássuk csak! Jang Geun Suk. 5 évesen árvaházba került, ahonnan 15 éves korában megszökött. A rendőrség többször elkapta lopásért, de mindig elengedték, mivel ezekből a rablásokból tudta csak elintézni, hogy ne haljon éhen. Egyszer azonban huzamosabb ideig lekapcsolták és börtönbe zárták két hónapra, de megszökött. A nyomozók egy éve adták fel a keresését, így minden eljárást töröltek vele kapcsolatban.

-Ki az anyja?

-Nem szerepel az adatlapján.

-Tudd meg!

-Mennyi időm van rá?

-Két perc.

Hallottam ahogy eszeveszett tempóban gépel valamit és kattintgat össze-vissza. Ezek szerint pont munka közben kaptam el. Tulajdonképpen nem ismertük annyira egymást. Még a nevét sem tudtam. Ha valami infó kellett valakiről, akkor rögtön őt hívtam. Ha pedig neki volt gondja, akkor én segítettem neki. De nem voltunk barátnők.

-A neve Kate Carlin. A szülei koreai származásúak, de ő Franciaországban született. Aztán mikor 17 éves volt, visszaszökött Szöulba. Nem volt miből megélnie, így táncosnőnek állt, de aztán felfedezte az egyik kiadó és szerződést ajánlottak neki. Énekesnőként befutott és fél Korea a lába előtt hevert. Aztán amikor 20 éves volt terhes lett. Szinte senki nem tudta. Kate pedig nem tudta megmondani, hogy ki volt az apa. Közben ő szerelmes volt egy férfiba, aki akkor dalszövegíró volt. Vele akart élni. Megszülte a gyereket, aki egy kisfiú lett, 5 évig nevelte, majd egy árvaházba adta, mert a férfivel szeretett volna élni. Még azt is vállalta, hogy a férfinak van egy gyereke. Ám a férfi soha nem viszonozta igazán az érzelmeit.

-Mi van most ezzel a férfival?

-10 éve meghalt. Viszont van egy kis bökkenő.

-Mi?

-A férfi T.O.P apja.

-Hogy mi? - kérdeztem szinte sikítva.

-Jól hallottad. A nő jelenleg Tokióban él. Visszavonultam. Átlagember életét éli, de hamarosan tervezi a visszatérést. Ha minden igaz, pár hónap és visszatér Koreába.

-Köszönöm. - mondtam halkan, majd kinyomtam a telefont.

Idegesen túrtam a hajamba. Nem akartam elhinni, hogy Geun Suknak bármi köze is lehet T.O.P családjához. T.O.P soha nem beszélt a családjáról. Se az anyjáról, se az apjáról. Ez valahogy mindig tabu téma volt. Ám ez esetben, Geun Suk áll rosszabbul. Az anyja azért hagyta el, hogy egy másik férfival éljen és nevelje annak a gyerekét. Hogyan közöljem vele ezt? Hogyan lehet ezt finoman elmondani? Lassan felálltam és kisétáltam a szobából. Mindenki ott ült egy asztalnál, kivéve Geun Suk. Az egyik ajtó mögül zaj szűrődött ki, így arrafelé vettem az irányt. Benyitottam. Megláttam Geun Sukot, aki addig szipogva ült a sarokban. Amikor meglátott, rögtön felugrott és a falhoz nyomult.

-Segítség! Segítség! Meg fog ölni. - kezdett el kiáltozni.

Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Rettegett tőlem. Óvatos léptekkel elindultam felé, aminek hatására még ijedtebb arcot vágott. Mikor odaértem elé, megfogtam a kezét, de azonnal elrántotta.

-Geun Suk. Kérlek, figyelj rám!

-Ne! Ne! Ne! Nem akarom hallani! - kiáltozott tovább, majd mint egy kisgyerek a kezeit a füleire szorította.

-Csak egyszer engedd meg, hogy elmondjam! Kérlek!

-Elég! - ordított.

Elkezdett törni-zúzni. A szobában csak egy asztal és egy szék volt, de azokat darabokra törte. A falról lekaparta a tapétát és a károkat ide-oda dobálta.

-Megtaláltam. - suttogtam.

Geun Suk hirtelen megállt és lefagyott. Értetlenül nézett rám.

-Megtaláltam az anyádat. - ismételtem meg.

-Mi? - kérdezte döbbenten Geun Suk és térdre zuhant előttem.

-Megígértem, hogy amikor visszamegyünk megkeresem. Ezt kicsit meggyorsítottam.

-Ugye él? - suttogta valamivel nyugodtabban.

-Kate Carlin. Tokió.

-Miért ment el?

-Nem hiszem, hogy ezt nekem kellene elmondanom.

Átölelte a lábamat, majd újra keserves sírásba kezdett. Ilyen szinten férfi még soha nem gyengült el előttem. Letérdeltem Geun Sukkal szembe és átöleltem. Percekig csak simogattam a hátát és próbáltam megnyugtatni.

-Készen állok rá? - szólalt meg halkan.

-Nem. - sóhajtottam.

-Amikor úgy érzed itt az ideje, el fogod mondani?

Nem mondtam semmit, csak némán bólintottam.

-Mindig éreztem, hogy velem volt valami baj.

-Nem veled volt. Csak ő volt túl önző.

-Nem hagytam volna élni az életét. - hajtotta le a fejét.

-Amikor megszült, fogalma sem volt, hogy ki az apád és ezt én sem tudtam kideríteni. Beleszeretett egy másik férfiba és tehernek érezte a te jelenlétedet. A férfival akart lenni és vállalta, hogy majd neveli annak a gyerekét, mintha a sajátja lenne. Ezért adott árvaházba. - magyaráztam el neki, mert jobbnak láttam, h tud róla. - Tudom, hogy fáj. Nem vagyok biztos abban, hogy jó döntést hoztam, amikor ezt elmondtam neked. De úgy érzem, hogy ez erősebbé tehet és most szükségem van rád. Talpra kell állnod!

-Neked nincs szükséged senkire.

-De jól esett, hogy azt mondtam mégis, nem?

-Jobb lenne visszamenni Koreába.

-Nem engedhetem. Felelősséggel tartozom érted.

-Csak magadért vagy felelős.

-Menni akarsz?

-Nem, de nem látok más utat.

-Az ember előtt nincsenek mindig utak, amiket választhat, sokszor nekünk kell megépíteni. Mi pedig hajlamosak vagyunk, sok-sok gödröt hagyni magunk után.

Felálltam és magára hagytam. Engedtem, hogy még egyszer átgondolja a dolgot.

-Hyun Joong. - intettem neki, hogy kövessen a szobába.

Azonban nem ő jött utánam, hanem Mir.

-Téged hívtalak? - néztem rá ridegen.

-Nem érdekel, kit hívtál. Engem kapsz.

-Hogy beszélted erre rá Hyun Joongot? - nevettem fel.

-Vannak módszereim.

-Lényegre!

-Mit mondtál Geun Suknak?

-Rád tartozik?

-Igen.

-Mert?

-Mert olykor rajtad múlik az életem. Geun Suk élete pedig rajtam is múlik részben. Nem mindenért te vagy a felelős.

-Te is lőttél volna. - jegyeztem meg. - Nem értem, hogy miért tartasz hibásnak.

-Nem kell megindokolnom.

-De meg kellene! - csaptam az előttem lévő asztalra.

-Nem tartozom neked magyarázattal. Lehet, hogy másokat az orruknál fogva vezetsz, de engem nem fogsz, hiába próbálkozol. - majd elindult kifelé.

-Még meg sem próbáltam. - szóltam utána, mire csak hangosan bevágta maga mögött az ajtót.

Pár perc múlva Hyun Joong jelent meg az ajtóban. Látta rajtam, hogy nem preferáltam az engedményét Mir felé. De nem tudtam rá haragudni.

-Köszönöm. - ült le velem szembe.

-Egyszer még visszafogod adni. - néztem rá mosolyogva.

-Akkor is visszaadtam volna, ha nem teszed most ezt.

-Ha meghaltál volna, nem tudnád visszaadni.

-Megijedsz, ha azt mondom, hiányoztál?

-Te is nekem. - suttogtam.

-Hozzuk el a fiút! - állt fel és a kezét nyújtotta felém.

Belekaroltam és kisétáltunk a szobából. A többiek értetlenül néztek ránk, de csak intettem nekik, hogy maradjanak nyugton. Bíztam Hyun Joongban és tudtam, hogy épségben visszatérünk majd. Azonban egy dologban biztos voltam. A legnehezebb találkozás még hátra volt.

10.rész

Szótlanul bámultam ki a repülő ablakán. Láttam elsuhanni a felhőket, s olykor a vakító napfény sugárzott be az apró nyíláson. Gondolatok és kérdések milliói peregtek le bennem. Éreztem, hogy már túl sok embert kevertem bele ebbe az ügybe. Nem kellett volna ennyi embernek velem jönnie. Miért is hagytam? Miért nem hagytam ott csak őket egyszerűen? Hisz nem arról vagyok híres, hogy bárkinek is megkegyelmezek. Pont, hogy azért lettem az, aki vagyok, mert elszántabb és kegyetlenebb voltam, mint bárki más. Mir ült mellettem. Az út első részét végigaludta, majd a hátralévő időben velem volt elfoglalva.

-Még soha nem láttam ilyennek Herot. - szólalt meg.

-Milyennek? - kérdeztem vissza.

-Annyi elfojtott gyűlölet van benne, mint egy egész hadseregben.

-Ezt most azért mondod el nekem, hogy készüljek fel a háborúra?

-Nem mondtam, hogy te vagy a gyűlölete tárgya.

-Pedig az lenne a logikus.

-Tinát akarja.

-Hmm? - néztem rá értetlenül.

-Tudod a történetét, igaz? - kérdezte, mire csak bólintottam. - Bosszút akar állni. Nem azért segít neked, mert úgy érzi, hogy szükséged van rá. Hanem mert tudja, hogy csak te vagy képes Tina közvetlen közelébe jutni és bízik benne, hogy őt is viszed.

-Tehát ha jól értem, én csak egy eszköz vagyok?

-Valami olyasmi.

-Tudod, azzal, hogy ezt elmondtad, nem szereztél jó pontot Heronak. Inkább hátráltattad.

-Tudnod kell erről.

-Elárultad a saját barátodat.

-Nem. Csak beteges amit csinál és bízom benne, hogy te még időben letudod állítani.

-Miért tenném?

-Puszta emberségből.

-Azt hiszem, rossz embernek szavaztál bizalmat.

-Nem bízom meg benned. Soha nem is fogok.

-Hidd el, egyszer eljön a pillanat, mikor a bizalmadon fog múlni az életed. - néztem a szemeibe, majd felálltam és odaültem Hongki mellé.

-Nem látod, hogy éppen élvezem a nekem kijáró kevéske nyugalmat? - kérdezte rögtön a szőke csukott szemekkel.

-Zavarom a köreidet?

-Eléggé.

-Remek. Akkor biztos, hogy maradok. - dőltem hátra elégedetten az ülésben.

Erre a kijelentésemre csak fogta magát, felállt és átült egy másik szabad helyre.

-Még szerencse, hogy elég nagy ez a gép. - ült le mellém vigyorogva Hyun Joong és a kezembe nyomott egy pohár kávét.

-De még így is szűkös. - ittam bele az energiabombámba.

-Ő sem bír?

-Csak velem vannak problémái.

-Ez hogyan lehetséges?

-Nagyon könnyen. - fordult felénk Hongki. - Előbb-utóbb te is rájössz majd, hogy a legjobb nem ismerni ezt a nőt.

-Hisz te nem is ismered. - válaszolt Hyun Joong.

Hongki nem tudott mit reagálni. Duzzogva előre fordult és igyekezett figyelmen kívül hagyni minket.

-Mindig ilyen?- kérdezte Hyun Joong.

-Nem tudom. Nem ismerem. - adtam meg az egyszerű választ.

-Mi a terved?

-Gyorsan témát váltottál.

-Nem hiszem, hogy szívesen beszélgetnél egy öntelt szupersztárról.

-Hallottam. - szólt közbe Hongki.

-Ennek nagyon örülök. Pont ez volt a célom. - vigyorgott angyalian Hyun Joong. - Na de visszatérve az eredeti témára. Hogyan tovább?

-Először meg kell találnom a srácot.

-Ha megtalálod, mit mondasz neki?

-Egyértelmű. Hazudok.

-Jó ötlet?

-Nincs más lehetőségem. Kezdjem rögtön azzal, hogy az olasz maffia a fejét akarja, a koreaiak pedig a bosszú eszközeként szeretnék felhasználni?

-Majd én beszélek vele.

-Te?

-Én. A közelébe férkőzöm. Beadom neki, hogy egy koreai cég fiatal tehetségeket keres, akiket kiképezhetne profi versenyzésre.

-Ez Európában veszélyes játék.

-Elvisszük Koreába.

-Hogyan?

-Beadom neki, hogy ott tudjuk megkezdeni a karrierépítést.

-Aztán pedig rabként kezeljük? Mivel kétlem, hogy bármi érdemre méltót is feltudnánk mutatni a képzésében.

-Mire visszajövünk elindítok egy céget. Keresek még pár koreai gokartost, akiket felkarolok, így nem lesz feltűnő, hogy csak őt tanítjuk. Valamint építtetek egy versenypályát.

-Nem fog ez sokba kerülni?

-A pénz nem számít.

-Ennyit képes lennél rá költeni? - jelent meg mellettünk Hero.

-Ha ez az egyetlen megoldás, akkor igen.

-Nem gondolod, hogy ez a nő nem érdemel ennyit? - nézett rám megvetően Hero.

-Rien. Egy pillanatra elmennél? - nézett rám Hyun Joong.

Tudtam, hogy ebbe az ügybe nem szólhatok bele. Ha Hyun Joong eltervez valamit, akkor azt meg is valósítja. Sejtettem, hogy miről akar beszélni Heroval. Ki akarta oktatni, hogy nem beszéljen így rólam. Tudta, hogy engem az ilyen dolgok hidegen hagynak, de ezek őt mélyen érintették. Nem tudott szó nélkül elmenni a beszólások mellett. Némán felálltam és kerestem egy nyugodt helyet. Távol akartam maradni mindenkitől. Ott hagytam a két fiút. Tudtam, hogy kockázatos, de bíztam Hyun Joong higgadtságában.

-Tudsz róla bármit is? - kérdezte Hyun Joong.

-Annyit tudok, amennyi elég ahhoz, hogy megítéljem. - bólintott Hero.

-Kétlem. El sem tudod képzelni, hogy milyen titkokat őriz.

-Mert te eltudod? - kérdezte cinikusan.

-Én ismerem ezeket a titkokat. De te jobban tennéd, ha nem avatkoznál bele olyan dolgokba, amikről fogalmas sincs. - nézett rá mérgesen Hyun Joong és még mielőtt elszabadultak volna az indulatai kiment a mosdóba.

Mir gondterhelt arccal ült le Hero mellé.

-Minden rendben? - kérdezte.

-Nehezebb lesz, mint gondoltam. - sóhajtott Hero.

-Elmondtam neki, hogy mire készülsz.

-Miért?

-Reméltem, hogy így talán mutat valami emberséget.

-És? Mutatott bármit is?

-Segíteni fog.

-Ezt ő mondta? - kérdezte meglepetten Hero.

-Nem. Viszont én biztos vagyok ebben. Felelősséget érez irántunk. Valamilyen szinten bűnösnek tartja magát, amiért belerángatott minket ebbe az ügybe. Reménykedik abban, hogy profik vagyunk és nem lesz szükségünk támogatásra. Egy cseppnyi bizalom sincs ebben a nőben. Képtelen bárkinek is elhinni a szavát. Azonban azt hiszem, hogy erre alapos oka van. De mivel ő nem ad bizalmat, így nem is várja el senkitől. Nem akarja, hogy bízzunk benne. Sőt. Fél attól, hogy bármelyikünk is elkezd kötődni hozzá.

-Hyun Joong nagyon védi. Tud valamit, ami nekünk nagyon hasznos lenne.

-Ki akarod szedni belőle?

-Lehetetlen. Szereti Rient, így biztos nem fogja feladni.

-Szereti? Ezt honnan veszed?

-Minden mozdulatából látszik.

-Rien tudja?

-Kétlem. Csak kihasználja a srácot, hisz nélküle nem jutna el valami hamar Németországba. Ráadásul a folytatásban is segít majd. Nem kevés pénz költ Rienre.

-Téged zavar, hogy Hyun Joong előbb-utóbb szerelmet vall. - szűrte le döbbenten a következtetést Mir.

-Miért zavarna?

-Te kezdesz belehabarodni.

-Mi? Kibe? Miről beszélsz? - hadarta a kérdéseket Hero.

-Haver! Ezt ne csináld! Rien a lehető legrosszabb választás.

-Ne kergess az őrületbe! Mégis mi a fenéről beszélsz? Pont ő? Ne viccelj!

-Tök oké, hogy előttem letagadod, de magad előtt azért légy őszinte! - veregette meg Mir Hero vállát és arrébb ült pár székkel.

Én csak szótlanul bámultam ki az ablakon és csak remélni tudtam, hogy Hyun Joong ötlete beválik majd. Jelenleg ő volt az egyetlen esélyem. Csak ő segíthetett a tervem megvalósításában. De tudtam, hogy csupán az ő jelenléte nem lesz elég arra, hogy rendezzem a dolgaimat.

***

A férfi idegesen sétált fel s alá a szobában. Gondolatok milliói peregtek le az agyában, több szár tervet eszelt ki, mégis tehetetlennek érezte magát. A körülötte lévő emberek fáradt és értetlen pillantásokat vettettek rá. Látszott rajtuk, hogy már jó ideje egy percnyit sem pihentek. A férfi lekapta magáról a zakóját, a földre dobta, majd mint egy őrült taposni, rúgni kezdte. Egyetlen célja volt, hogy a fehér ruhadarab minél piszkosabb legyen. Beakarta szennyezni. Olyan bűnössé akarta tenni, mint amilyen ő maga volt. Ily módon akarta eltiporni az ellenségeit. Kegyelmet nem ismerve.

-Jobb lenne abbahagyni. - szólalt meg egy mély férfihang a körülötte ülők közül.

A férfi kutakodva pillantott a hang irányába. Mikor megtalálta a hang tulajdonosát, elővette a fegyverét és mesteri pontossággal szíven lőtte az előbb felszólaló férfit.

-Van valakinek ehhez hasonló ötlete? - kiáltott.

Mindenki összerezzent. A teremben még a légy zümmögését is hallani lehetett. Mindenkiben megfagyott a vér. Senki nem akart egy újabb áldozat lenni.

-T.O.P! Ezzel nem megyünk semmire. - lépett elő GD a tömegből.

-Akkor mondd meg, hogy mit kellene tennünk! - őrjöngött a vezér.

-Élve nem tudjuk visszahozni. Túl sokat tud. Kockázatos szabadon engedni.

-Képes lennél őt megölni? Hisz te képezted ki. Te voltál a mestere.

-Rossz munkát végeztem. Egy jó tanítvány sohasem fordult a tanítója ellen.

-Nem ölhetjük meg. Vissza kell hoznunk anélkül, hogy bármi baja is esne.

-Hogyan fogod itt tartani? - jelent meg Tina is.

-Meg vannak a módszereim. Különben is, ha egyszer végighallgat, akkor könnyebb dolgom lesz. - válaszolt T.O.P.

-Menjünk el Németországba! Biztos vagyok benne, hogy Rien bosszút forral és maga mellé állította Herot is. Veszélyes páros lesznek. Hero az elmúlt években sokat fejlődött. Amióta tönkretettem, megváltozott. Manipulatívabb, mint valaha. Nagyobb veszély lehet, mint Rien. - magyarázta Tina.

-Riennél nagyobb veszély nem létezik. - suttogta T.O.P, majd kiviharzott a teremből.

***

A gépünk leszállt a berlini repülőtéren. Tudtam, hogy abban a pillanatban, mikor elhagyom a gépet, hihetetlen veszélyt zúdítok magamra és a többiekre is. Én mégis elsőként léptem német földre és eldöntöttem, hogy megmutatom azt az oldalamat is, amit szinte senki nem ismer. Olyan dolgokat hozok a felszínre, amiket eddig még soha. GD azt hihette, hogy félmunkát végzett, de most bebizonyítom, hogy kiválóan befejezte az oktatást. Muszáj lépnem. Ez az egyetlen mód arra, hogy minden, amit terveztem megvalósuljon. A repülőtéren fogtunk egy taxit és a legközelebbi hotelbe vitettük magunkat. Mikor megérkeztünk, valami már nem stimmelt. Tudtam, hogy az első akadály már most elém tárul. Berlin egyik eldugott környékén jártunk. Itt minden volt csak hotel nem. Mikor kiszálltunk a kocsiból a két taxis rögtön elhajtott. Féltek. A fiúk rám néztek és vártak. Pár perc múlva megjelent az utca két végén egy-egy banda. Összesen körülbelül húsz ember közeledett felénk. Tudtam, hogy az olaszok emberei. Korábban értesültek az érkezésemről, mint azt vártam. Körbe álltak minket. Geun Suk és Hongki rémült tekintettel bámult rám. A többieket nem féltettem, de ötletem sem volt arra, hogy ezt a két zöldfülűt, hogy szedjem ki innen. Hyun Joongra néztem, aki szinte olvasott a gondolataimban. Megindult az egyik irányba, majd egy jól célzott rúgással három férfit a padlóra küldött. A többiek egy emberként indultak meg Hyun Joong felé. Mirre néztem, aki azonnal értette a célzást és a két megszeppent srácot kirángatta a körből. A háztömb oldalához szorította őket, és egy-egy fegyvert nyomott a kezükbe. Eközben én azonnal Hyun Joong segítségére siettem. Egy egyiknek a karját törtem el, a másikat a fejbe rúgtam, a harmadikat egy jobb, a negyediket pedig egy bal egyenes küldte földre. Hyun Joong is megtette a magáét. Csak ennyit lehetett látni, hogy megperdül a levegőben, de mikorra leér már négy férfi ájultan fekszik a lábai előtt. A maradék kilenc férfit Herora és Mirre bíztuk. Mindketten könnyen leszerelték az összeset. Geun Suk és Hongki sokkos állapotban támaszkodtak a falnak. A három srác oda sétált hozzájuk, míg én az egyik férfi zsebéből vettem ki a pénztárcáját. Olasz állampolgár volt. Hamarabb érkeztek, mint azt gondoltam. A tekintetem elidőzött a férfi papírjain, azonban éreztem, hogy valami nem stimmel körülöttem. Felkaptam a tekintetem és megláttam az egyik földön térdelő férfit, aki éppen a pisztolyát emelte a nekünk háttal álló Hyun Joong felé. A testem és az eszem most kivételesen ugyanazt diktálta. Előkaptam a fegyveremet és villámgyorsan három golyót eresztettem a férfi hátába. Az olasz azonnal holtan rogyott össze. A fiúk ijedten kapták felém a tekintetüket. Geun Sukban a vér is megfagyott, Hongki levegőt is elfelejtett venni, Mir a száját is eltátotta, Hero pillantása hirtelen zavarossá vált, Hyun Joong pedig összeszedve magát, azonnal odafutott hozzám.

-Rien. - térdelt le mellém.

Üveges tekintettel bámultam magam elé. Semleges érzésekkel állapítottam meg, hogy az imént megöltem egy embert. Nem volt bennem bűntudat. Nem éreztem magam felelősnek, pedig egy ember életének vetettem véget. Igaz ezzel megmentettem valakit, aki nekem fontos. Végig néztem a tőlem alig három méterre heverő holttesten. A férfi ruhája teljesen átázott a vértől, de még így is egyértelműen látszódott a hátán lévő három lövés. Hyun Joong szótlanul átölelt. Talán azt várta, hogy sírni fogok. Tévedett. A körülöttünk lévő házak falain vércseppek virítottak, emlékeztetve arra, hogy a harc elkezdődött és bosszú édesebb, mint valaha.

9.rész

Sivár tájak mellett haladtunk el. Ha ironikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy olyan zord, mint az érzelmeim. De nem vallana rám egy ilyen jelentőségű vallomás. Bizony hosszú út vezetett Szöultól a repülőtérre. Gyakorlatilag egy óra, de a mi útvonalunkkal és problémáinkkal ez körülbelül 4-5 órára sikerült. Már láttam magunk előtt a repülőteret, azonban mielőtt fellélegezhettem volna, jött a felismerés. A Hero által lefoglalt jegyeknek már nem vesszük hasznát. A gép, amivel mentünk volna már egy órával ezelőtt felszállt. Mir leállította a kocsit és kiszállt. Még alig voltak a parkolóban. Vagy elment már mindenki, vagy még nem érkeztek meg. Geun Suk öreges mozdulatokkal indult ki a kocsiból. Hero lassan kezdett ébredezni, Hongki pedig mintha mi sem történt volna, kipattant a kocsiból. Szótlanul követtem a fiúk példáját.

-Könyörgöm, egy kávéautomatát! - nyöszörgött Geun Suk.

-Ez a srác hülye, de most jól beszél. - szólalt meg Hongki is. - Hozz nekem is! - majd a kezembe nyomta a pénztárcáját.

-Van két szép lábad. Indulj! - lökdöstem a bejárat felé. - Mit képzel ez?

-Én be nem megyek. - fordult vissza Hongki.

-Ne nehezítsd meg a dolgomat! - néztem rá mérgesen.

-Nekem tök mindegy, hogy ki, de valaki hozza már azt a szart! - kiáltotta el magát Geun Suk és toporzékolni kezdett.

-Én mondtam, hogy le kellett volna lőni. - jelent meg mellettem Hero.

-Látom, kipihented magad.

-Az meg mit keres itt? - hagyta figyelmen kívül a kijelentésemet és Hongkira bökött.

-Milyen jó, hogy átaludtad az előbbi pár órát. - nevetett fel Mir.

-Hero? - vékonyította el a hangját Hongki.

-Ezek szerint régi ismerősök. Az soha nem jelent jót. - jegyeztem meg.

-Ki volt az az elmebeteg, aki ezt az idióta öntelt majmot beengedte a kocsiba és elhozta egészen a repülőtérig? - kérdezte Hero ökölbe szorított kezekkel.

-Békésebb mikor alszik. - nyelt egy nagyot Geun Suk.

-Hero. - szóltam rá. - Beszéljünk!

-Szóval te voltál. Komolyan egy kicsit sem szeretnéd megkönnyíteni a dolgomat, igaz? Mi a fenének kellett nekem segítenem? Miért nem markoltam fel csak simán T.O.P pénzét? Tudtam, hogy ezt kellett volna tennem.

-Nem megmondtam, hogy tedd ezt? Hányszor mondtam, hogy fordult vissza, ha akarsz? Azt hiszed, hogy nélküled nem tudok élni vagy mi?

Mir, Hongki és Geun Suk hátrálni kezdtek és még csak véletlenül sem szerettek volna belefolyni a vitánkba.

-Tudod mit? Azt akarod, hogy menjek? Nincs szükség rám? Legyen! Oldd meg ezt az egészet, úgy ahogy akarod, de figyelmeztetlek! Most már van még egy ember, aki a fejedre pályázik. - mutatott magára.

-Remek. Itt állsz velem szemben és védtelen vagyok. Az ellenfelem vagy, tehát most rögtön meg is ölhetsz. Senki nincs a közelben, aki megvédene. Gyerünk! Csináld!

Ökölbe szorította a kezeit és már emelte is a jobb karját. Tudtam, hogy egy ujjal sem fog hozzám érni. Nem fog bántani, ebben biztos voltam.

-Gyerünk! Legalább üss meg! - ordítottam.

Nyelt egyet, majd egy mozdulattal berúgta a kocsiablakot. Az üvegszilánkok szanaszét repkedtek. Az autó riasztója pedig azonnal megszólalt. Hero gyilkos tekintettel állt előttem.

-Miért nem félsz tőlem? - lépett hozzám közelebb és az autó oldalához szorított.

-Félnem kellene? - néztem a szemeibe.

-Már rég megölhettelek volna.

-Mégsem tetted. Miért?

-Ha megölnélek az túl egyszerű lenne. Azt akarom, hogy szenvedj. -sziszegte.

-Hazudsz!

-Azt hiszed?

-Szerinted ez fáj nekem? Szerinted én szenvedek?

-Nem kell az első pillanatban letámadni az ellenséget.

-Akkor sem ha az ellenség nem érdemel más bánásmódot?

-Miről beszélsz? - kérdezte értetlenül.

-Lássuk be! Ha valaki, hát akkor én nem érdemelem meg a kegyelmet. Engem meg lehet ölni habozás nélkül. Nekem nincs szükségem egy utolsó imára.

-Igazad van. Neked nincs szükséged rá. De arra igen, hogy megtanulj még valami fontosat ebben az életben.

-Mi lenne az?

-Még meg kell tanulnod szeretni. - suttogta, majd elengedett és besétált a repülőtér várójába.

A többiek értetlenül bámultak rám. Tudtam, hogy talán életem legrosszabb döntése volt Herot is magammal rángatnom erre az útra. Ő az akivel talán soha nem fogom megtalálni a közös hangot. S be kell ismerni, ez részben miattam van. De részben miatta is. Azt hiszi, ő tökéletesen tudja, hogy nekem mire van szükségem és mire nincs. Fogalma sincs semmiről. Nem tudja, min mentem keresztül, nem tudja, hogy ki vagyok. Hatalmas tévedésben él velem kapcsolatban. S a céljai is túl elszántak. Tanuljak meg szeretni? Pont ő lesz az, aki erre megtanít? Idegesen rúgtam bele a kocsi kerekébe. Egyszerűen az egész helyzet egy lehetetlenség. Ötletem sem volt, hogy innen hogyan tovább. Hongki sétált mellém és a kezembe nyomott egy pohár kávét.

-Köszönöm. - néztem rá hálásan.

-Ugye tudod, hogy most Hero mellett kellene állnom?

-Miért nem ott vagy?

-Azért, mert lehetetlenséget vett a fejébe azzal, hogy megtanít téged szeretni.

-Ha te is az érzelmi sivárságomat akarod ecsetelni, akkor mehetsz inkább Hero lelkét ápolni.

-Beverné a képemet, szóval nem kockáztatom meg. Tudod, az arcom a munkám. Egy apró hiba és már nem lesz tökéletes a fotósorozat.

-Ezt úgy mondod, mintha te valóban tökéletes lennél.

-Nem vagyok az. Vannak hibáim. Nem is egy. De ha ezt bárkinek elmondod, megöllek.

-Volt már valaha fegyver a kezedben? - néztem rá cinikusan.

-Ha úgy adódik lesz.

-Hongki. Figyelj rám! Téged még senki nem fog bántani. Inkább menj vissza nyugodtan a ki is világodba és élvezd ki, hogy híres vagy! Amibe én most belekeveredtem az neked túl nagy kockázat. Ha velünk jössz, lehet hogy nem térsz vissza élve. Vagy ha mégis, akkor a karrierednek valószínűleg annyi. - magyaráztam neki.

-Miért aggódsz miattam?

-Így is sok emberért tartozom felelősséggel. Ne növeld ezt a létszámot!

-Mi van ha én ezt akarom?

-Mit?

-Elmenni veletek és hátrahagyni mindent, ami itt van. Mi van, akkor ha én vállalom, hogy ha visszatérek egy senki leszek?

-Nem tudnád megtenni.

-Meglepődnél, ha tudnád mi mindenre vagyok képes.

-Tudom, vagyis remélem, hogy több van benned, de ehhez nem vagy elég.

-Az ilyen mondataid miatt fordulnak el tőled az emberek.

-Nincs szükségem arra, hogy bárki is mellém álljon.

-Soha nem vágytál még arra, hogy valakinek kiöntsd a szíved? Nem gondoltál még bele, hogy milyen lehet boldogan, szeretetben élni?

-Nem. Én így is boldog vagyok. Na és te belegondoltál már ezekbe? Hasonlítunk. Én is feltehetném ugyanezeket a kérdéseket, mégsem teszem.

-Utoljára mondom el. Én sztár vagyok. Te pedig hozzám képest egy senki. Ha én azt mondom, hogy veletek megyek, akkor az úgy lesz. Nem pont te leszel az, aki akadályokat gördít elém. Értjük egymást? - nézett rám villámokat szóró szemekkel.

Be kell valljam, még nekem is gyors volt ez a hangulatváltozás. Nem bírja sokáig, ha meg kell mutatnia az igazi énjét. Mást ilyen szavakért már talán megöltem volna. De erre abban a pillanatban nem voltam képes. A zsebemben rezegni kezdett a telefon. Elővettem és meglepetten bámultam a kijelzőt. Egy olyan név állt ott, amit jó ha egy évben egyszer látok.

-Igen? - vettem fel döbbenten.

-Segíts! - hallottam meg a kiáltást a vonal túlsó végéről, majd meg is szakadt.

Tudtam, hogy baj van. Berohantam a repülőtérre és a tekintetemmel keresni kezdtem a fiúkat. Gyorsan meg is találtam őket. Futva indultam el feléjük, mikor odaértem, mindenki értetlen tekintettel bámult rám.

-Még van Szöulban egy kis dolgom. Ti menjetek csak! Németországban találkozunk! - hadartam, majd kitéptem Mir kezéből a kocsikulcsot és már ott sem voltam.

Idegesen szálltam be a kocsiba és már indítottam is. Az utolsó pillanatban nyíltak az ajtók és mind a 4 srác beszállt.

-Nem gondoltad, hogy minket kihagysz a buliból? - kérdezte gúnyosan Mir.

-Srácok. Ez tényleg nem jó ötlet. Szálljatok ki!

-Nem. Ha baj van, akkor mi is nyakig benne vagyunk, szóval megyünk. - vágott vissza Hero.

-Lehet jobb lenne kiszállni. - húzta meg magát Geun Suk, mire Mir csak befogta a száját.

-Ez az ügy nem tartozik rátok. Kizárólag rám. Nem akarom, hogy az életemben turkáljatok.

Hongki abban a pillanatban kiszállt és magával rángatta Geun Sukot. Mir sóhajtott, majd követte a másik két fiút, mivel tudta, hogy ezt a két idiótát nem hagyhatja itt, mert abból csak baj lehet. Kérdőn néztem Herora és vártam, hogy kövesse a többieket.

-Nem tehetem. - pillantott rám.

-Nem akarom, hogy gyere. Ennél világosabban már nem tudok fogalmazni. - magyaráztam idegesen.

-Ha tetszik, ha nem. Én veled fogok menni. Különben is, az előbb még nagyon siettél. Ha így folytatjuk késni fogunk.

Utáltam, hogy igaza volt. A gázra tapostam és idegesen markoltam a kormányt. Tudtam, hogy így Hero többet meg fog tudni rólam, mint én azt szeretném, de nem tehettem mást. Ha tovább vitatkozom vele, akkor tényleg késő lesz. S hogy hová is siettem ennyire? Negyed óra kocsikázás után parkoltam le egy iskola előtt. Ezt a sulit nevezhetjük univerzálisnak is. Egyszerre óvoda, általános iskola és egyetem. Általában a leggazdagabbak kerülhetnek be. A város legelőkelőbb iskolájának számít. Az igazgató pedig Korea egyik legnagyobb cégének a vezetője. Kiugrottam a kocsiból és Hero, bár értetlenül, de követte a példámat. Berohantam az iskola épületébe és rögtön egy hatalmas előcsarnokban találtam magam. Fogalmam sem volt, hogy merre kellene mennem. Aztán meghallottam a segélykiáltást és egyenesen a második emeletig futottam. Onnantól kezdve már könnyű dolgom volt. Körülbelül 50 diák állt körül egy kisebb csoportot és hangosan nevettek. Sejtettem, hogy az én emberem a tömeg közepén lesz, nem éppen előnyös helyzetben. Hero szótlanul állt mellettem és várt. A tanulók kicsit hátrébb léptek, így tisztán lehetett látni, hogy középen egy fiú fekszik a földön, mellette 5 idősebb fiú, akik ütök és rugdossák.

-Na hol van az a fene híres nővéred? Olyankor amikor kellene nem segít? - kérdezte gúnyosan az egyik, majd leköpte a vérző srácot.

Ökölbe szorítottam a kezem és elszámoltam háromig, de nem sikerült lehűtenem magam.

-Csak nem velem szerettél volna találkozni? - szólaltam meg, mire mindenki felém fordult.

Magabiztos léptekkel elindultam feléjük. Az összes diák elállt az utamból és szinte sorfalat alakítottak ki. Megálltam a fekvő fiúnál, kérdő tekintettel néztem rá, mire csak bólintott.

-Szóval... - fordultam a másik 5 srác felé. - Örülsz, hogy láthatsz?

-Én.. - kezdett dadogni az egyik.

-Ha igen, akkor gyorsan meg is változtatom ezt a véleményt. - mosolyogtam rá angyalian, majd egy finom mozdulattal gyomorszájon rúgtam.

Ordítva esett össze. Egyenesen a lábaim elé zuhant. Megragadtam a haját és felemeltem a fejét.

-Ki küldött? - suttogtam a fülébe.

Eszében sem volt ellenkezni.

-Kim Hyun Joong.

Abban a pillanatban még a vér is megállt bennem. Ez a név ismerősebben csengett, mint azt bárki gondolná. Viszont ezzel együtt az is világossá volt, hogy a srác hazudik.

-Rossz próbálkozás volt. - engedtem el, majd utoljára fejbe rúgtam. - Hasonló sorsot szeretnétek ti is? - néztem a többiekre.

Némán rázták a fejüket.

-Ki küldött titeket? - tettem fel újra a kérdésemet.

-Kim Hyun Joong. - válaszolták kórusban.

Nem hittem a fülemnek.

-Ezt hogy hívják? - mutattam a fejemmel a még mindig szenvedő srácra.

Ebben a pillanatban nem igazán hatott meg a szenvedése.

-Jack. - sóhajtott fel az egyik fiú, mire a többiek oldalba vágták.

-Hol találom Kim Hyun Joongot?

-A hatodik emeleten. - bökte ki az egyik.

Felkaparták a a barátjukat, majd amilyen gyorsan lehetett, eltűntek.

-Jól vagy? - néztem a még mindig a földön ülő srácra.

-Nem hittem volna, hogy eljössz. - nézett rám bűnbánóan.

-Éppen itt volt az ideje, hogy megérkezzek. - sóhajtottam, majd szorosan magamhoz öleltem.

-Köszönöm. - suttogta.

-Annyira sajnálom. - engedtem el óvatosan. - Feltudsz állni?

-Persze. - mosolygott.

Lassan segítettem neki felállni és végig fogtam a jobb kezét, nehogy elessen. Hero továbbra is döbbenten, szinte megfagyva bámult ránk. Sóhajtottam és tudtam, hogy itt az ideje egy kisebb vallomást tenni.

-Hero. Bemutatom az öcsémet, Danielt. Daniel, ő itt az egyik... - akadtam meg. - Ő az egyik barátom.

Herot láthatóan sokkolta a kijelentésem. Egyrészt, h van egy öcsém, másrészt pedig, hogy barátként mutattam be.

-Eddig egyik társadra sem mondtad azt, hogy a barátod, kivéve egyre..- kezdte Daniel, de mielőtt befejezhette volna, befogtam a száját.

-Neked vagy egy öcséd? - kérdezett rá Hero, mire csak bólintottam.

-Még csak 16 éves. Néha szüksége van a nővére támogatására. - erőltettem magamra egy apró mosolyt. - Most viszont lenne egy kis dolgom. Hero, elvinnéd ebédelni Danielt, amíg én meglátogatom Kim Hyun Joongot?

-Nem lesz rám szükség? - kérdezte Hero, mire megráztam a fejem. - Akkor gyere Daniel! Mit szeretnél enni? - kérdezte az öcsémet, majd el is tűntek a folyosón.

Az agyamban milliónyi gondolat kezdett cikázni és nem tudtam, hogy készen állok-e a találkozásra. Imbolygó léptekkel haladtam fel a hatodik emeletre. A folyosók üresek voltak. Errefelé egy lélek sem járt. A lenti nyüzsgés itt már teljesen elhalkult. Egy hatalmas ajtóhoz értem. Tudtam, hogy a túloldalon megtalálom, akit keresek. Nagyot sóhajtottam, majd benyitottam. Egy fiú ült a kanapén háttal az ajtónak. A szoba csodálatos volt. Minden bútor, minden apró kis dísztárgy felért egy ház árával.

-Történt valami? - hallottam meg a számomra oly ismerős hangot.

Képtelen voltam lélegezni. Hosszú percekig csak álltam. Ez neki is feltűnt. Feltápászkodott a kanapéról és felém fordult. Szemei kikerekedtek és a száját is nyitva felejtette. A kezében lévő vizes pohár pedig a földön landolt.

-Rien? - kérdezte suttogva.

-Hyun Joong. - bólintottam.

Gyorsabban kezdte szedni a levegőt és elkapta rólam a tekintetét.

-Hogy kerülsz ide? - kérdezte.

-Erre volt dolgom.

-Gondoltad meglátogatsz? - vágott gúnyos arcot.

-Valami Jacket te küldtél Danielre? - tettem fel rögtön a kérdést, amire választ akartam kapni.

-Szerinted képes lennék bántani az öcsédet?

-Tudom, hogy nem.

-Akkor?

-Biztosabb vagyok ebben, ha tőled hallom.

-Jack egy marha. Azt hiszi, hogy önkényesen átveheti az uralmat az iskola felett. Azt elfelejti, hogy az én anyámé ez a kóceráj. Ha itt valaki irányíthat, az én vagyok. Csinált már pár nem túl szép dolgot az én nevemben. Ezzel azonban most túl messzire ment. Megmondtam neki, hogy bárkivel bármit csinálhat, de Danielt hagyja. Ahogy ígértem, védelmet biztosítok neki. Lerendezem. - magyarázta.

-Már nem szükséges. Kétlem, hogy mégegyszer megpróbálna akár a közelébe is menni.

-Nyilvános szereplésed volt? - mosolyodott el.

-Emlékezetes belépőm volt.

-Az biztos.

-Furcsa újralátni. - jegyeztem meg.

-Én nem igazán vártam ezt a találkozást. - fordult el, majd visszaült a kanapéra.

Tudtam, hogy gyűlölnie kellene, de ő más. Ő duplán nem tud irántam haragot táplálni. Felkaptam a szoba sarkában lévő seprűt és elindultam felé. Lassú mozdulatokkal elkezdtem összesöpörni az üvegszilánkokat. Nem akartam a szemeibe nézni. Az egyenlő lett volna egy halálos döféssel. Mikor végeztem, puszta kézzel felszedtem a darabkákat és a szemetesbe dobtam. Leültem mellé. Nem tudtam, mit mondhatnék.

-Sajnálom. - nyögtem ki nagy nehezen.

-Mit? - kérdezte ridegen.

-Azt, hogy hiába vártál. - nyeltem nagyot.

-Már nem tud fájni.

-De nekem igen. - sóhajtottam, mire döbbenten emelte rám a tekintetét. - Nap, mint nap felteszem magamnak a kérdést, hogy mi lett volna, ha visszajövök. Újra és újra lejátszódik bennem minden, amit másképpen csinálnék.

-Jól döntöttél. Én nem tudtam volna megadni neked azt, amire szükséged volt.

-Akkor én is így gondoltam.

-Később nem?

-Rádöbbentem, hogy az egyetlen, ami kellett volna....amire szükségem volt...csakis te voltál. - hajtottam le a fejemet.

2 évvel ezelőtt találkoztam vele. Hihetetlenül jóképű srác volt és a mai napig is az. Másképp közeledett hozzám, mint a többiek. Lépésről lépésre akart megismerni. 6 hónap után mert randira hívni és én igent mondtam. Pedig ez hatalmas kockázat volt. Ott lebegett a fejem felett, hogy mi lesz, ha T.O.P megtudja. S rá is jött. Rögtön megkereste Hyun Joongot, megverette és megfenyegette. Ő ezt megpróbálta előlem elrejteni, de könnyen kiderítettem az igazságot. Nem hagytuk abba. Ugyanúgy találkoztunk. Egyszer aztán elrabolták. Egyezséget kötöttem. Ha elengedik Hyun Joongot, akkor többet nem találkozom vele. Ez így is történt. Ám az utolsó találkozáskor megígértem neki, hogy visszajövök hozzá. Csak egy kis időt kértem, amíg kiszállok T.O.P csapatából. A szavamat adtam neki, de nem tartottam be. Soha nem jöttem vissza. Miért nem? Nem voltam elég bátor? Talán. Nagy lépés lett volna már akkor kiszállni. Akkor még nem voltam abban a helyzetben, hogy ellenük fordulhassak. Éreztem-e valamit Hyun Joong iránt? Igen. Talán túl sokat is. Megkockáztathattam volna, hogy felkeresem. De nem akartam, hogy baja essen, ezért inkább hagytam. Szerettem őt. Igen, bevallom. Szerettem. Úgy mint senki mást. Hero ezért nem tud megtanítani szeretni. Azért nem, mert már tudok.

-Én nem tudom onnan folytatni, ahol anno abbahagytuk. - szólalt meg Hyun Joong.

-Nem is kérem. Nem azért jöttem, hogy bármit is felidézzek. Csak megakartam bizonyosodni arról, hogy Daniel jó kezekben van. Kérlek továbbra is vigyázz rá! Valamint lenne még egy kérésem. - néztem rá.

-Mi lenne az?

-Tudnál szerezni nekem egy gépet?

-Repülőgépet? - kérdezett vissza, mire csak bólintottam. - Minek az? T.O.P is tud szerezni, nem?

-Szökésben vagyok.

-Elkaptak a zsaruk? - bámult rám döbbenten.

-Nem. T.O.P kapott el.

-Ez azt jelenti, hogy.......kiváltál közülük?

-Egy időre. Vagy talán örökre. Ki tudja?

-Fél óra múlva a repülőtéren lesz egy gép. Oda visz, ahova csak akarod.

-Köszönöm. A többiek nevében is.

-Többiek?

-Négy férfi az útitársam. Ők is vállalták, hogy adnak egy leckét T.O.P csapatának.

-Hová mentek?

-Németországba.

-Minek?

-Meghalni. - sóhajtottam.

-Mi?

-Odakint az olasz maffia fog rám vadászni, aztán majd megérkezik T.O.P, végül pedig Yoseob. Szép kilátásaim vannak.

-Segítsek?

-Tudod, hogy nem kérnélek meg rá. - mosolyogtam rá.

-Ha felajánlom, akkor elfogadod?

-Nem akarlak veszélybe sodorni.

-Nézd a te érdekeidet!

-Mindig azokat nézem. - néztem a szemeibe.

-Veled megyek.

-Nem lehet. Neked itt a helyed. Különben is, akkor ki fog vigyázni Danielre? Őt nem vihetem magammal. Őt duplán nem kockáztathatom.

-Megoldom. Maximális védelmet biztosítok neki, akkor is, ha nem vagyok itt. De most neked nagyobb szükséged van a támogatásra. Én megértem, hogy mindenki más előtt jégkirálynő vagy, de nekem egyszer már megmutattad az igazi arcodat. Én tudom, hogy nem az vagy, mint akinek mutatod magad. Előttem lehetsz gyenge.

-Nem vagyok gyenge. Sokat változtam az elmúlt években.

-Kérlek! - fogta meg a kezemet.

Döntésképtelen voltam. Egyrészt sokat tudott volna segíteni, másrészt felelősséggel tartoznék érte. Nem tudtam, hogy melyik utat kellene választanom. Ő azonban tudta, hogy hogyan segíthet nekem dönteni. Közel hajolt hozzám és mélyen a szemembe nézett.

-Nem ígérem, hogy tudom folytatni. De egy új esélyt adhatok. - suttogta.

-Gyere velünk! - sóhajtottam.

Hyun Joong egy elégedett pillantást vetett rám.

-Indulhatunk? - pattant fel.

-Még valami. - álltam fel én is. - A többieknek semmit nem mondhatsz rólam.

-Sejtettem.

Elindultunk le a földszintre, ahol mindenki minket nézett. Látszott, hogy szinte istenként tisztelik őt.

-Figyelem emberek! Egy ideig távol leszek. Amíg vissza nem jövök, Daniel lesz a főnök. Folyamatos kapcsolatban leszek vele és ha megtudom, hogy akár egy ujjal is hozzáértetek, visszajövök és lemészárolok pár embert. Tiszta? - mondta el a beszédét ridegen Hyun Joong.

Mit nem mondjak, elég sokat változott.

-Tiszta. - hangzott a felelet kórusban.

Kisétáltunk az iskolából. A parkolóban már ott állt Hero és Daniel a kocsinak támaszkodva. Hyun Joong még váltott pár szót az öcsémmel, majd beült az anyósülésre, ami Heronak nem igazán tetszett. Én még utoljára odasétáltam Danielhez.

-Sajnálok mindent, öcsi. Ha újrakezdeném, máshogy csinálnám.

-Mit sajnálsz? A legjobb nővér vagy, akit csak kívánhat magának az ember.

-Miről beszélsz? Hisz egy évben, jó ha egyszer találkozunk.

-Az az egy mégis felejthetetlen. Különben is, te minden tőled telhetőt megteszel. Nem akarsz veszélybe sodorni. Feladni nem akarod, mert akkor nem tudnál támogatni. Én megértem.

-Boldog vagyok, hogy az öcsém vagy. - öleltem meg.

-Kérlek vigyázz magadra! - suttogta.

-Visszajövök. - bólintottam, majd elengedtem.

Egy puszit nyomtam a fejére, majd beszálltam az autóba. Utoljára intettem Danielnek, majd a gázra léptem.

-Ő ki? - szólalt meg pár perc múlva Hero.

-Zavarlak? - kérdezte Hyun Joong.

-Eléggé.

-Hát sajnálom, de egy ideig el kell, hogy viselj!

-Na ne! Te is jössz velünk?

-Bizony.

-A fenébe! Nem leszünk egy kicsit sokan?

-Nélkülem nem jutnátok ki Németországba.

-Megoldanánk. Különben is, nem ő verette meg az öcsédet? - nézett rám Hero.

-Nem. - adtam meg az egyszerű választ.

-Azért, mert ezt mondta el is hiszed neki? Vagy csak azért, mert repülőt rak a feneked alá? - kérdezte gúnyosan.

-Mindkettő. - válaszoltam higgadtan.

-Én már nem is mondok semmit. - dőlt hátra az ülésen.

-Ez életed eddigi legjobb döntése. - sóhajtottam.

-Már a legrosszabbat is meghoztam.

Tudtam, hogy mire céloz. Mint mindig az volt élete legnagyobb hibája, hogy velem jött. Ezen ismét összeveszhettünk volna, de nem volt erőm vitatkozni vele. Csak némán vezettem. Minél előbb a reptéren akartam lenni. Ez fél óra után meg is történt. Mir, Hongki és Geun Suk se tudták hova rakni az új tag érkezését, de jóval barátságosabbak voltak, mint Hero. Alig egy órát kellett várnunk és fel is szállhattunk Hyun Joong magángépével. Ilyenkor előny, ha az ember anyja milliárdos. Bár Hyun Joong utálta, ha valaki a pénze miatt volt vele. Ez érthető is. Soha nem tudta, hogy ki miért közeledik felé. Ez egy örök bizonytalanság. Mégis ő ahol tudott, segített. Nem volt egy tipikus újgazdag ficsúr. Ezért lehetett tisztelni.