-Könyörgöm, egy kávéautomatát! - nyöszörgött Geun Suk.
-Ez a srác hülye, de most jól beszél. - szólalt meg Hongki is. - Hozz nekem is! - majd a kezembe nyomta a pénztárcáját.
-Van két szép lábad. Indulj! - lökdöstem a bejárat felé. - Mit képzel ez?
-Én be nem megyek. - fordult vissza Hongki.
-Ne nehezítsd meg a dolgomat! - néztem rá mérgesen.
-Nekem tök mindegy, hogy ki, de valaki hozza már azt a szart! - kiáltotta el magát Geun Suk és toporzékolni kezdett.
-Én mondtam, hogy le kellett volna lőni. - jelent meg mellettem Hero.
-Látom, kipihented magad.
-Az meg mit keres itt? - hagyta figyelmen kívül a kijelentésemet és Hongkira bökött.
-Milyen jó, hogy átaludtad az előbbi pár órát. - nevetett fel Mir.
-Hero? - vékonyította el a hangját Hongki.
-Ezek szerint régi ismerősök. Az soha nem jelent jót. - jegyeztem meg.
-Ki volt az az elmebeteg, aki ezt az idióta öntelt majmot beengedte a kocsiba és elhozta egészen a repülőtérig? - kérdezte Hero ökölbe szorított kezekkel.
-Békésebb mikor alszik. - nyelt egy nagyot Geun Suk.
-Hero. - szóltam rá. - Beszéljünk!
-Szóval te voltál. Komolyan egy kicsit sem szeretnéd megkönnyíteni a dolgomat, igaz? Mi a fenének kellett nekem segítenem? Miért nem markoltam fel csak simán T.O.P pénzét? Tudtam, hogy ezt kellett volna tennem.
-Nem megmondtam, hogy tedd ezt? Hányszor mondtam, hogy fordult vissza, ha akarsz? Azt hiszed, hogy nélküled nem tudok élni vagy mi?
Mir, Hongki és Geun Suk hátrálni kezdtek és még csak véletlenül sem szerettek volna belefolyni a vitánkba.
-Tudod mit? Azt akarod, hogy menjek? Nincs szükség rám? Legyen! Oldd meg ezt az egészet, úgy ahogy akarod, de figyelmeztetlek! Most már van még egy ember, aki a fejedre pályázik. - mutatott magára.
-Remek. Itt állsz velem szemben és védtelen vagyok. Az ellenfelem vagy, tehát most rögtön meg is ölhetsz. Senki nincs a közelben, aki megvédene. Gyerünk! Csináld!
Ökölbe szorította a kezeit és már emelte is a jobb karját. Tudtam, hogy egy ujjal sem fog hozzám érni. Nem fog bántani, ebben biztos voltam.
-Gyerünk! Legalább üss meg! - ordítottam.
Nyelt egyet, majd egy mozdulattal berúgta a kocsiablakot. Az üvegszilánkok szanaszét repkedtek. Az autó riasztója pedig azonnal megszólalt. Hero gyilkos tekintettel állt előttem.
-Miért nem félsz tőlem? - lépett hozzám közelebb és az autó oldalához szorított.
-Félnem kellene? - néztem a szemeibe.
-Már rég megölhettelek volna.
-Mégsem tetted. Miért?
-Ha megölnélek az túl egyszerű lenne. Azt akarom, hogy szenvedj. -sziszegte.
-Hazudsz!
-Azt hiszed?
-Szerinted ez fáj nekem? Szerinted én szenvedek?
-Nem kell az első pillanatban letámadni az ellenséget.
-Akkor sem ha az ellenség nem érdemel más bánásmódot?
-Miről beszélsz? - kérdezte értetlenül.
-Lássuk be! Ha valaki, hát akkor én nem érdemelem meg a kegyelmet. Engem meg lehet ölni habozás nélkül. Nekem nincs szükségem egy utolsó imára.
-Igazad van. Neked nincs szükséged rá. De arra igen, hogy megtanulj még valami fontosat ebben az életben.
-Mi lenne az?
-Még meg kell tanulnod szeretni. - suttogta, majd elengedett és besétált a repülőtér várójába.
A többiek értetlenül bámultak rám. Tudtam, hogy talán életem legrosszabb döntése volt Herot is magammal rángatnom erre az útra. Ő az akivel talán soha nem fogom megtalálni a közös hangot. S be kell ismerni, ez részben miattam van. De részben miatta is. Azt hiszi, ő tökéletesen tudja, hogy nekem mire van szükségem és mire nincs. Fogalma sincs semmiről. Nem tudja, min mentem keresztül, nem tudja, hogy ki vagyok. Hatalmas tévedésben él velem kapcsolatban. S a céljai is túl elszántak. Tanuljak meg szeretni? Pont ő lesz az, aki erre megtanít? Idegesen rúgtam bele a kocsi kerekébe. Egyszerűen az egész helyzet egy lehetetlenség. Ötletem sem volt, hogy innen hogyan tovább. Hongki sétált mellém és a kezembe nyomott egy pohár kávét.
-Köszönöm. - néztem rá hálásan.
-Ugye tudod, hogy most Hero mellett kellene állnom?
-Miért nem ott vagy?
-Azért, mert lehetetlenséget vett a fejébe azzal, hogy megtanít téged szeretni.
-Ha te is az érzelmi sivárságomat akarod ecsetelni, akkor mehetsz inkább Hero lelkét ápolni.
-Beverné a képemet, szóval nem kockáztatom meg. Tudod, az arcom a munkám. Egy apró hiba és már nem lesz tökéletes a fotósorozat.
-Ezt úgy mondod, mintha te valóban tökéletes lennél.
-Nem vagyok az. Vannak hibáim. Nem is egy. De ha ezt bárkinek elmondod, megöllek.
-Volt már valaha fegyver a kezedben? - néztem rá cinikusan.
-Ha úgy adódik lesz.
-Hongki. Figyelj rám! Téged még senki nem fog bántani. Inkább menj vissza nyugodtan a ki is világodba és élvezd ki, hogy híres vagy! Amibe én most belekeveredtem az neked túl nagy kockázat. Ha velünk jössz, lehet hogy nem térsz vissza élve. Vagy ha mégis, akkor a karrierednek valószínűleg annyi. - magyaráztam neki.
-Miért aggódsz miattam?
-Így is sok emberért tartozom felelősséggel. Ne növeld ezt a létszámot!
-Mi van ha én ezt akarom?
-Mit?
-Elmenni veletek és hátrahagyni mindent, ami itt van. Mi van, akkor ha én vállalom, hogy ha visszatérek egy senki leszek?
-Nem tudnád megtenni.
-Meglepődnél, ha tudnád mi mindenre vagyok képes.
-Tudom, vagyis remélem, hogy több van benned, de ehhez nem vagy elég.
-Az ilyen mondataid miatt fordulnak el tőled az emberek.
-Nincs szükségem arra, hogy bárki is mellém álljon.
-Soha nem vágytál még arra, hogy valakinek kiöntsd a szíved? Nem gondoltál még bele, hogy milyen lehet boldogan, szeretetben élni?
-Nem. Én így is boldog vagyok. Na és te belegondoltál már ezekbe? Hasonlítunk. Én is feltehetném ugyanezeket a kérdéseket, mégsem teszem.
-Utoljára mondom el. Én sztár vagyok. Te pedig hozzám képest egy senki. Ha én azt mondom, hogy veletek megyek, akkor az úgy lesz. Nem pont te leszel az, aki akadályokat gördít elém. Értjük egymást? - nézett rám villámokat szóró szemekkel.
Be kell valljam, még nekem is gyors volt ez a hangulatváltozás. Nem bírja sokáig, ha meg kell mutatnia az igazi énjét. Mást ilyen szavakért már talán megöltem volna. De erre abban a pillanatban nem voltam képes. A zsebemben rezegni kezdett a telefon. Elővettem és meglepetten bámultam a kijelzőt. Egy olyan név állt ott, amit jó ha egy évben egyszer látok.
-Igen? - vettem fel döbbenten.
-Segíts! - hallottam meg a kiáltást a vonal túlsó végéről, majd meg is szakadt.
Tudtam, hogy baj van. Berohantam a repülőtérre és a tekintetemmel keresni kezdtem a fiúkat. Gyorsan meg is találtam őket. Futva indultam el feléjük, mikor odaértem, mindenki értetlen tekintettel bámult rám.
-Még van Szöulban egy kis dolgom. Ti menjetek csak! Németországban találkozunk! - hadartam, majd kitéptem Mir kezéből a kocsikulcsot és már ott sem voltam.
Idegesen szálltam be a kocsiba és már indítottam is. Az utolsó pillanatban nyíltak az ajtók és mind a 4 srác beszállt.
-Nem gondoltad, hogy minket kihagysz a buliból? - kérdezte gúnyosan Mir.
-Srácok. Ez tényleg nem jó ötlet. Szálljatok ki!
-Nem. Ha baj van, akkor mi is nyakig benne vagyunk, szóval megyünk. - vágott vissza Hero.
-Lehet jobb lenne kiszállni. - húzta meg magát Geun Suk, mire Mir csak befogta a száját.
-Ez az ügy nem tartozik rátok. Kizárólag rám. Nem akarom, hogy az életemben turkáljatok.
Hongki abban a pillanatban kiszállt és magával rángatta Geun Sukot. Mir sóhajtott, majd követte a másik két fiút, mivel tudta, hogy ezt a két idiótát nem hagyhatja itt, mert abból csak baj lehet. Kérdőn néztem Herora és vártam, hogy kövesse a többieket.
-Nem tehetem. - pillantott rám.
-Nem akarom, hogy gyere. Ennél világosabban már nem tudok fogalmazni. - magyaráztam idegesen.
-Ha tetszik, ha nem. Én veled fogok menni. Különben is, az előbb még nagyon siettél. Ha így folytatjuk késni fogunk.
Utáltam, hogy igaza volt. A gázra tapostam és idegesen markoltam a kormányt. Tudtam, hogy így Hero többet meg fog tudni rólam, mint én azt szeretném, de nem tehettem mást. Ha tovább vitatkozom vele, akkor tényleg késő lesz. S hogy hová is siettem ennyire? Negyed óra kocsikázás után parkoltam le egy iskola előtt. Ezt a sulit nevezhetjük univerzálisnak is. Egyszerre óvoda, általános iskola és egyetem. Általában a leggazdagabbak kerülhetnek be. A város legelőkelőbb iskolájának számít. Az igazgató pedig Korea egyik legnagyobb cégének a vezetője. Kiugrottam a kocsiból és Hero, bár értetlenül, de követte a példámat. Berohantam az iskola épületébe és rögtön egy hatalmas előcsarnokban találtam magam. Fogalmam sem volt, hogy merre kellene mennem. Aztán meghallottam a segélykiáltást és egyenesen a második emeletig futottam. Onnantól kezdve már könnyű dolgom volt. Körülbelül 50 diák állt körül egy kisebb csoportot és hangosan nevettek. Sejtettem, hogy az én emberem a tömeg közepén lesz, nem éppen előnyös helyzetben. Hero szótlanul állt mellettem és várt. A tanulók kicsit hátrébb léptek, így tisztán lehetett látni, hogy középen egy fiú fekszik a földön, mellette 5 idősebb fiú, akik ütök és rugdossák.
-Na hol van az a fene híres nővéred? Olyankor amikor kellene nem segít? - kérdezte gúnyosan az egyik, majd leköpte a vérző srácot.
Ökölbe szorítottam a kezem és elszámoltam háromig, de nem sikerült lehűtenem magam.
-Csak nem velem szerettél volna találkozni? - szólaltam meg, mire mindenki felém fordult.
Magabiztos léptekkel elindultam feléjük. Az összes diák elállt az utamból és szinte sorfalat alakítottak ki. Megálltam a fekvő fiúnál, kérdő tekintettel néztem rá, mire csak bólintott.
-Szóval... - fordultam a másik 5 srác felé. - Örülsz, hogy láthatsz?
-Én.. - kezdett dadogni az egyik.
-Ha igen, akkor gyorsan meg is változtatom ezt a véleményt. - mosolyogtam rá angyalian, majd egy finom mozdulattal gyomorszájon rúgtam.
Ordítva esett össze. Egyenesen a lábaim elé zuhant. Megragadtam a haját és felemeltem a fejét.
-Ki küldött? - suttogtam a fülébe.
Eszében sem volt ellenkezni.
-Kim Hyun Joong.
Abban a pillanatban még a vér is megállt bennem. Ez a név ismerősebben csengett, mint azt bárki gondolná. Viszont ezzel együtt az is világossá volt, hogy a srác hazudik.
-Rossz próbálkozás volt. - engedtem el, majd utoljára fejbe rúgtam. - Hasonló sorsot szeretnétek ti is? - néztem a többiekre.
Némán rázták a fejüket.
-Ki küldött titeket? - tettem fel újra a kérdésemet.
-Kim Hyun Joong. - válaszolták kórusban.
Nem hittem a fülemnek.
-Ezt hogy hívják? - mutattam a fejemmel a még mindig szenvedő srácra.
Ebben a pillanatban nem igazán hatott meg a szenvedése.
-Jack. - sóhajtott fel az egyik fiú, mire a többiek oldalba vágták.
-Hol találom Kim Hyun Joongot?
-A hatodik emeleten. - bökte ki az egyik.
Felkaparták a a barátjukat, majd amilyen gyorsan lehetett, eltűntek.
-Jól vagy? - néztem a még mindig a földön ülő srácra.
-Nem hittem volna, hogy eljössz. - nézett rám bűnbánóan.
-Éppen itt volt az ideje, hogy megérkezzek. - sóhajtottam, majd szorosan magamhoz öleltem.
-Köszönöm. - suttogta.
-Annyira sajnálom. - engedtem el óvatosan. - Feltudsz állni?
-Persze. - mosolygott.
Lassan segítettem neki felállni és végig fogtam a jobb kezét, nehogy elessen. Hero továbbra is döbbenten, szinte megfagyva bámult ránk. Sóhajtottam és tudtam, hogy itt az ideje egy kisebb vallomást tenni.
-Hero. Bemutatom az öcsémet, Danielt. Daniel, ő itt az egyik... - akadtam meg. - Ő az egyik barátom.
Herot láthatóan sokkolta a kijelentésem. Egyrészt, h van egy öcsém, másrészt pedig, hogy barátként mutattam be.
-Eddig egyik társadra sem mondtad azt, hogy a barátod, kivéve egyre..- kezdte Daniel, de mielőtt befejezhette volna, befogtam a száját.
-Neked vagy egy öcséd? - kérdezett rá Hero, mire csak bólintottam.
-Még csak 16 éves. Néha szüksége van a nővére támogatására. - erőltettem magamra egy apró mosolyt. - Most viszont lenne egy kis dolgom. Hero, elvinnéd ebédelni Danielt, amíg én meglátogatom Kim Hyun Joongot?
-Nem lesz rám szükség? - kérdezte Hero, mire megráztam a fejem. - Akkor gyere Daniel! Mit szeretnél enni? - kérdezte az öcsémet, majd el is tűntek a folyosón.
Az agyamban milliónyi gondolat kezdett cikázni és nem tudtam, hogy készen állok-e a találkozásra. Imbolygó léptekkel haladtam fel a hatodik emeletre. A folyosók üresek voltak. Errefelé egy lélek sem járt. A lenti nyüzsgés itt már teljesen elhalkult. Egy hatalmas ajtóhoz értem. Tudtam, hogy a túloldalon megtalálom, akit keresek. Nagyot sóhajtottam, majd benyitottam. Egy fiú ült a kanapén háttal az ajtónak. A szoba csodálatos volt. Minden bútor, minden apró kis dísztárgy felért egy ház árával.
-Történt valami? - hallottam meg a számomra oly ismerős hangot.
Képtelen voltam lélegezni. Hosszú percekig csak álltam. Ez neki is feltűnt. Feltápászkodott a kanapéról és felém fordult. Szemei kikerekedtek és a száját is nyitva felejtette. A kezében lévő vizes pohár pedig a földön landolt.
-Rien? - kérdezte suttogva.
-Hyun Joong. - bólintottam.
Gyorsabban kezdte szedni a levegőt és elkapta rólam a tekintetét.
-Hogy kerülsz ide? - kérdezte.
-Erre volt dolgom.
-Gondoltad meglátogatsz? - vágott gúnyos arcot.
-Valami Jacket te küldtél Danielre? - tettem fel rögtön a kérdést, amire választ akartam kapni.
-Szerinted képes lennék bántani az öcsédet?
-Tudom, hogy nem.
-Akkor?
-Biztosabb vagyok ebben, ha tőled hallom.
-Jack egy marha. Azt hiszi, hogy önkényesen átveheti az uralmat az iskola felett. Azt elfelejti, hogy az én anyámé ez a kóceráj. Ha itt valaki irányíthat, az én vagyok. Csinált már pár nem túl szép dolgot az én nevemben. Ezzel azonban most túl messzire ment. Megmondtam neki, hogy bárkivel bármit csinálhat, de Danielt hagyja. Ahogy ígértem, védelmet biztosítok neki. Lerendezem. - magyarázta.
-Már nem szükséges. Kétlem, hogy mégegyszer megpróbálna akár a közelébe is menni.
-Nyilvános szereplésed volt? - mosolyodott el.
-Emlékezetes belépőm volt.
-Az biztos.
-Furcsa újralátni. - jegyeztem meg.
-Én nem igazán vártam ezt a találkozást. - fordult el, majd visszaült a kanapéra.
Tudtam, hogy gyűlölnie kellene, de ő más. Ő duplán nem tud irántam haragot táplálni. Felkaptam a szoba sarkában lévő seprűt és elindultam felé. Lassú mozdulatokkal elkezdtem összesöpörni az üvegszilánkokat. Nem akartam a szemeibe nézni. Az egyenlő lett volna egy halálos döféssel. Mikor végeztem, puszta kézzel felszedtem a darabkákat és a szemetesbe dobtam. Leültem mellé. Nem tudtam, mit mondhatnék.
-Sajnálom. - nyögtem ki nagy nehezen.
-Mit? - kérdezte ridegen.
-Azt, hogy hiába vártál. - nyeltem nagyot.
-Már nem tud fájni.
-De nekem igen. - sóhajtottam, mire döbbenten emelte rám a tekintetét. - Nap, mint nap felteszem magamnak a kérdést, hogy mi lett volna, ha visszajövök. Újra és újra lejátszódik bennem minden, amit másképpen csinálnék.
-Jól döntöttél. Én nem tudtam volna megadni neked azt, amire szükséged volt.
-Akkor én is így gondoltam.
-Később nem?
-Rádöbbentem, hogy az egyetlen, ami kellett volna....amire szükségem volt...csakis te voltál. - hajtottam le a fejemet.
2 évvel ezelőtt találkoztam vele. Hihetetlenül jóképű srác volt és a mai napig is az. Másképp közeledett hozzám, mint a többiek. Lépésről lépésre akart megismerni. 6 hónap után mert randira hívni és én igent mondtam. Pedig ez hatalmas kockázat volt. Ott lebegett a fejem felett, hogy mi lesz, ha T.O.P megtudja. S rá is jött. Rögtön megkereste Hyun Joongot, megverette és megfenyegette. Ő ezt megpróbálta előlem elrejteni, de könnyen kiderítettem az igazságot. Nem hagytuk abba. Ugyanúgy találkoztunk. Egyszer aztán elrabolták. Egyezséget kötöttem. Ha elengedik Hyun Joongot, akkor többet nem találkozom vele. Ez így is történt. Ám az utolsó találkozáskor megígértem neki, hogy visszajövök hozzá. Csak egy kis időt kértem, amíg kiszállok T.O.P csapatából. A szavamat adtam neki, de nem tartottam be. Soha nem jöttem vissza. Miért nem? Nem voltam elég bátor? Talán. Nagy lépés lett volna már akkor kiszállni. Akkor még nem voltam abban a helyzetben, hogy ellenük fordulhassak. Éreztem-e valamit Hyun Joong iránt? Igen. Talán túl sokat is. Megkockáztathattam volna, hogy felkeresem. De nem akartam, hogy baja essen, ezért inkább hagytam. Szerettem őt. Igen, bevallom. Szerettem. Úgy mint senki mást. Hero ezért nem tud megtanítani szeretni. Azért nem, mert már tudok.
-Én nem tudom onnan folytatni, ahol anno abbahagytuk. - szólalt meg Hyun Joong.
-Nem is kérem. Nem azért jöttem, hogy bármit is felidézzek. Csak megakartam bizonyosodni arról, hogy Daniel jó kezekben van. Kérlek továbbra is vigyázz rá! Valamint lenne még egy kérésem. - néztem rá.
-Mi lenne az?
-Tudnál szerezni nekem egy gépet?
-Repülőgépet? - kérdezett vissza, mire csak bólintottam. - Minek az? T.O.P is tud szerezni, nem?
-Szökésben vagyok.
-Elkaptak a zsaruk? - bámult rám döbbenten.
-Nem. T.O.P kapott el.
-Ez azt jelenti, hogy.......kiváltál közülük?
-Egy időre. Vagy talán örökre. Ki tudja?
-Fél óra múlva a repülőtéren lesz egy gép. Oda visz, ahova csak akarod.
-Köszönöm. A többiek nevében is.
-Többiek?
-Négy férfi az útitársam. Ők is vállalták, hogy adnak egy leckét T.O.P csapatának.
-Hová mentek?
-Németországba.
-Minek?
-Meghalni. - sóhajtottam.
-Mi?
-Odakint az olasz maffia fog rám vadászni, aztán majd megérkezik T.O.P, végül pedig Yoseob. Szép kilátásaim vannak.
-Segítsek?
-Tudod, hogy nem kérnélek meg rá. - mosolyogtam rá.
-Ha felajánlom, akkor elfogadod?
-Nem akarlak veszélybe sodorni.
-Nézd a te érdekeidet!
-Mindig azokat nézem. - néztem a szemeibe.
-Veled megyek.
-Nem lehet. Neked itt a helyed. Különben is, akkor ki fog vigyázni Danielre? Őt nem vihetem magammal. Őt duplán nem kockáztathatom.
-Megoldom. Maximális védelmet biztosítok neki, akkor is, ha nem vagyok itt. De most neked nagyobb szükséged van a támogatásra. Én megértem, hogy mindenki más előtt jégkirálynő vagy, de nekem egyszer már megmutattad az igazi arcodat. Én tudom, hogy nem az vagy, mint akinek mutatod magad. Előttem lehetsz gyenge.
-Nem vagyok gyenge. Sokat változtam az elmúlt években.
-Kérlek! - fogta meg a kezemet.
Döntésképtelen voltam. Egyrészt sokat tudott volna segíteni, másrészt felelősséggel tartoznék érte. Nem tudtam, hogy melyik utat kellene választanom. Ő azonban tudta, hogy hogyan segíthet nekem dönteni. Közel hajolt hozzám és mélyen a szemembe nézett.
-Nem ígérem, hogy tudom folytatni. De egy új esélyt adhatok. - suttogta.
-Gyere velünk! - sóhajtottam.
Hyun Joong egy elégedett pillantást vetett rám.
-Indulhatunk? - pattant fel.
-Még valami. - álltam fel én is. - A többieknek semmit nem mondhatsz rólam.
-Sejtettem.
Elindultunk le a földszintre, ahol mindenki minket nézett. Látszott, hogy szinte istenként tisztelik őt.
-Figyelem emberek! Egy ideig távol leszek. Amíg vissza nem jövök, Daniel lesz a főnök. Folyamatos kapcsolatban leszek vele és ha megtudom, hogy akár egy ujjal is hozzáértetek, visszajövök és lemészárolok pár embert. Tiszta? - mondta el a beszédét ridegen Hyun Joong.
Mit nem mondjak, elég sokat változott.
-Tiszta. - hangzott a felelet kórusban.
Kisétáltunk az iskolából. A parkolóban már ott állt Hero és Daniel a kocsinak támaszkodva. Hyun Joong még váltott pár szót az öcsémmel, majd beült az anyósülésre, ami Heronak nem igazán tetszett. Én még utoljára odasétáltam Danielhez.
-Sajnálok mindent, öcsi. Ha újrakezdeném, máshogy csinálnám.
-Mit sajnálsz? A legjobb nővér vagy, akit csak kívánhat magának az ember.
-Miről beszélsz? Hisz egy évben, jó ha egyszer találkozunk.
-Az az egy mégis felejthetetlen. Különben is, te minden tőled telhetőt megteszel. Nem akarsz veszélybe sodorni. Feladni nem akarod, mert akkor nem tudnál támogatni. Én megértem.
-Boldog vagyok, hogy az öcsém vagy. - öleltem meg.
-Kérlek vigyázz magadra! - suttogta.
-Visszajövök. - bólintottam, majd elengedtem.
Egy puszit nyomtam a fejére, majd beszálltam az autóba. Utoljára intettem Danielnek, majd a gázra léptem.
-Ő ki? - szólalt meg pár perc múlva Hero.
-Zavarlak? - kérdezte Hyun Joong.
-Eléggé.
-Hát sajnálom, de egy ideig el kell, hogy viselj!
-Na ne! Te is jössz velünk?
-Bizony.
-A fenébe! Nem leszünk egy kicsit sokan?
-Nélkülem nem jutnátok ki Németországba.
-Megoldanánk. Különben is, nem ő verette meg az öcsédet? - nézett rám Hero.
-Nem. - adtam meg az egyszerű választ.
-Azért, mert ezt mondta el is hiszed neki? Vagy csak azért, mert repülőt rak a feneked alá? - kérdezte gúnyosan.
-Mindkettő. - válaszoltam higgadtan.
-Én már nem is mondok semmit. - dőlt hátra az ülésen.
-Ez életed eddigi legjobb döntése. - sóhajtottam.
-Már a legrosszabbat is meghoztam.
Tudtam, hogy mire céloz. Mint mindig az volt élete legnagyobb hibája, hogy velem jött. Ezen ismét összeveszhettünk volna, de nem volt erőm vitatkozni vele. Csak némán vezettem. Minél előbb a reptéren akartam lenni. Ez fél óra után meg is történt. Mir, Hongki és Geun Suk se tudták hova rakni az új tag érkezését, de jóval barátságosabbak voltak, mint Hero. Alig egy órát kellett várnunk és fel is szállhattunk Hyun Joong magángépével. Ilyenkor előny, ha az ember anyja milliárdos. Bár Hyun Joong utálta, ha valaki a pénze miatt volt vele. Ez érthető is. Soha nem tudta, hogy ki miért közeledik felé. Ez egy örök bizonytalanság. Mégis ő ahol tudott, segített. Nem volt egy tipikus újgazdag ficsúr. Ezért lehetett tisztelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése