-Miért jöttél velünk? - tettem fel rögtön a kérdésemet minden körítés nélkül.
-Pontosan tudod. Kik voltak azok a férfiak a boltban?
-Semmi közöd hozzá.
-Majdnem megöltek. Engedd már meg, hogy egy kicsit érdeklődjek a dolgok felől! - nézett rám idegesen és éreztem, hogy hamarosan eltörik nála a mécses, vagyis hangosan kiakad.
-Ezzel engem nem fogsz kiakasztani. Húzz szépen vissza a kis álomvilágodba és éld az életedet, mintha mi sem történt volna. - magyaráztam neki nyugodtan.
-Visszafognak jönni, igaz?
-Ne akarj belefolyni ebbe!
-Ne is haragudj, de figyelmeztetlek, hogy már benne vagyok! Belerángattatok.
-Ki a fene mondta hogy gyere velünk? Hívás nélkül is követtél minket, mert féltetted a szaros ki életedet.
-Emlékezz arra, hogy ki vagyok! Velem ez a stílus nem megengedett.
-Lehet, hogy máshol ezt nem vágják a fejedhez. Sőt biztos. Bárhová mész kinyalják a seggedet és lesik minden kívánságodat. De úgy őszintén, még nem gondoltál arra, hogy mindenki, aki körülötted van, kizárólag a hírneved és a pénzed miatt tart fent veled baráti kapcsolatot. Az úgynevezett barátaid 90%-a legszívesebben beleverné a fejedet a falba, de csak bájosan vigyorognak a képedbe. Ez minden, amit feltudsz mutatni. Én nem leszek egy a sok csicskád közül. Tőlem nem kapsz kiemelt bánásmódot. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha hagylak meghalni. - néztem mélyen a szemeibe.
Hongki teljesen ledöbbent. Egy ilyen monológot az emberek általában ordítva vágnak egymás fejéhez, én mégis rezzenéstelen arccal nyugodt, halk hangon adtam ki a bennem felgyülemlett feszültséget. Hongki nem reagált semmit. Láthatóan elgondolkodott azon, amit mondtam neki, de különösképpen nem hinném, hogy érdekelte. Szó nélkül hátat fordított nekem és elsétált. Lehajtott fejjel haladt el a fiúk mellett és elindult abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Nem tartottam jó ötletnek marasztalni. Egyedül azonban biztos voltam benne, hogy elveszik.
-Hongki! - szóltam utána alig hallhatóan, de ő mégis megtorpant.
Megfordult és percekig csak bámult rám. Farkasszemet néztünk. Ez nem verseny volt köztünk, csak próbáltam kiolvasni a gondolatait. Zavart láttam a szemeiben és félelmet. Félt. Hisz nem tudta, hogy innen hogyan tovább. Odasétáltam hozzá és megálltam előtte. Továbbra is némán kémleltem az arcát. Figyeltem minden apró kis rezdülését.
-Félsz? - tettem fel a kérdést.
Abban a pillanatban eldőlt bennem, hogy a válasza dönti majd el, mit teszek vele.
Tétovázott. Érezte, hogy ez egy próbatétel neki. Nem mozdult. Úgy gondoltam, hogy innentől kezdve ez már veszett ügy. Ekkor azonban olyasmi történt, amire nem számítottam. Hirtelen megragadta a derekamat és magához rántott, majd tétovázás nélkül megcsókolt. Az agyam leblokkolt, hirtelen azt se tudtam, mit gondoljak. Forrón csókolt és érezni lehetett benne valami furcsát. Valamit, ami megkülönböztette őt másoktól. Mintha ezzel a csókkal egy falat rombolt volna le saját magában. Kezeimet a nyaka köré fontam és engedtem a vágyaimnak. Tudtam, hogy nem pont vele kellene kavarnom, hisz ismerem a fajtáját, mégis hagytam. Azonban pár pillanat múlva rá is döbbentem, hogy mi ez az egész. Be kell valljam, hogy rendesen meg is lepődtem. Hogyan jöhetett rá ilyen hamar a dolgokra? Tudta, hogy jelenleg én vagyok a legnagyobb veszély, így ha velem ezt megmeri tenni, akkor bebizonyítja a bátorságát. Azzal, hogy megcsókolt hitelesítette, hogy nem fél. Pontosan tudta, hogy ezt kell tennie. Hisz nem tudott volna olyat mondani, amivel meggyőz. De tenni már tudott. Mikor elengedtük egymást, a szemeibe néztem. Állta a tekintetemet, engedte, hogy olvassak belőle. Már rég rájött, hogy tudom miért tette. Azonban ez nem stimmelt. Nem tudhatta, hogy ezt kell tennie. Kivéve ha tud mindenről. Az nem létezik. Nem lehet senkinek sem az embere. Akkor mégis honnan tudta?
-Soha nem fogod megtudni. - szólalt meg halkan.
Hihetetlen. Már a gondolataimban is olvas?
-Lehet, hogy jobb ha nem tudom.
-Előbb-utóbb megfogod kérdezni. De ha most megbocsátasz, nekem vissza kell térnem az elkényeztetett szupersztár szerepébe. - vigyorgott gúnyosan és beült az autóba.
Mir lassú léptekkel odasétált hozzám, és értetlen arckifejezéssel bámult rám.
-Ezt értenem kellett volna? - húzta fel a szemöldökét.
-Még én sem értettem. - sóhajtottam.
-Jól vagy? - mosolygott halványan.
-Miért nem lennék jól?
-Ugyan! Meg se kell szólalnod, és látszik, hogy történt valami ezen az úton, amire nem számítottál.
-Ez az ügy kezd egyre bonyolultabbá válni.
-Talán itt lenne az ideje stratégiát változtatni.
-Mire gondolsz?
-Mennyire fontos neked T.O.P?
-Jelenleg semennyire. - mondtam cinikusan.
-Tárgyaljunk az olasz maffiával!
-Mi? Ezzel rögtön a halálba küldjük az egész céget.
-Fontos neked.
-Mir...én még senkit nem öltem meg és nem is tervezem.
-De halálokat már előkészítettél és itt is csak ezt tennéd. Különben is, előbb-utóbb valaki meghal majd miattad. Valakinek te fogod majd adni a halálos sebet. Vagy annyira bűnös, mint egy gyilkos. Attól, hogy vér nem tapad a kezedhez, nem vagy jobb. Sőt. Kegyetlenebb vagy bármelyikünknél. Ha T.O.P tudná, mire vagy képes, rég megölt volna.
-Mit tudsz rólam?
-Többet, mint szeretnéd.
-Kitől?
-Ne kérdezz folyton, inkább keresd a válaszokat!
Mir tud valamit, amit nem kellene. Ebben biztos voltam. Valamit, amit legszívesebben a múltam legmélyebb és legsötétebb rejtekébe süllyesztenék el. Bármit is tudjon, nem engedhetem, hogy kiderüljön. Veszélyt jelentene rám. Vagyis várjunk! Mi van, ha csak szimplán meg akar félemlíteni? Ennek nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy tényleg vannak olyan információi, amik nem éppen a nyilvánosságra tartoznak. Ravasz a srác. Egy pillanatig elhittem neki, hogy van valami háttere is. De miért akarta ezt beadni nekem?
-Miért akarod, hogy tartsak tőled? - tettem fel a kérdést.
-A saját érdekedben. Amit tudok.. - kezdte volna, de közbevágtam.
-Épp ez az! Nem tudsz semmit, mégis ezzel próbálsz meg sakkban tartani. Miért?
-Nem látom jó ötletnek, hogy Hero inkább neked segít.
-Szóval innen fúj a szél. Igazából velem van problémád. Nem bírod a képemet.
-Bírnám, ha nem lennél ribanc.
Igazából ezen a kijelentésen nem nagyon lepődtem meg. Megkaptam már párszor ezt a kedves jelzőt. Mirtől igaz nem számítottam rá, de ezt is el kell fogadni.
-Hát akkor el kell, hogy szomorítsalak. Nálam nagyobb ribancot nem tudsz találni ezen a világon. - mosolyogtam rá angyalian, majd elsétáltam volna mellette, de villámgyorsan megragadta a karomat.
-Szeretsz játszadozni, igaz? - kérdezte gúnyosan. - Nem ajánlom, hogy velem is el kezd ezt az őrültséget.
-Túl beszéled ezt az egészet. Én nem kezdtem el semmit. Ha elkezdtem volna, lehet már nem élnél.
-Csak a szád nagy.
-Neked meg valami más kicsi.
Erre a kijelentésemre pillantása egy alsóbbik testrésze felé indult. Döbbent arckifejezéssel bámulta a második agyát, nem tudván, hogy honnan szedtem ezt a kijelentést. Az igazság az, hogy ebben nem voltam biztos, de azt tudtam, ha ezzel vágok vissza, biztos befejezi a vitát. Igazam is lett. Dühösen rohant el mellőlem, majd ő is beült a kocsiba bevágva maga mögött az ajtót. Geun Suk csak a háttérben vigyorgott.
-Mi olyan vicces? - vetettem neki oda.
-Legyőzted szópárbajban, szóval nem neked kellene harapósnak lenned. - jegyezte meg röhögve.
Azt kell mondjam, hogy igaza volt. Ezt a csatát én nyertem, de tudtam, hogy a háború még csak most kezdődik. Mi is beszálltunk a kocsiba. Hero nyugodtan aludt. Csodáltam, hogy erre a hangzavarra nem kelt fel. Azonban arra rá kellett döbbennem, hogy akármekkora is T.O.P kocsija, öten nem férünk el benne kényelmesen. Balról Hero dőlt szinte teljesen rám, de hát el kell neki nézni, hisz aludt. A másik oldalamon Geun Suk bámult kifelé az ablakon. Hongki undorodó arckifejezéssel pásztázta az autót, mintha valami tragacsban ülne. Neki nem jó csak a saját luxuskocsija. Mir pedig idegesen markolta a kormányt. Látszott rajta, hogy nem tud túllépni az előbbi beszélgetésünkön. De hát ő kezdte. Eszembe nem jutott volna belekötni. Nekem semmi bajom nincs vele. Ha ő nem szólal fel, akkor most nem lenne semmilyen feszültség köztünk. Nem számított arra, hogy annál tapasztaltabb vagyok, hogy hagyjam "nyerni". Belém hasított a felismerés, hogy nem ártana tőle bocsánatot kérni, de akkor valamilyen szinten gyengének tűnnék. Viszont az sem jó ha magam ellen fordítom.
-Mir. Megállnál? - szólaltam meg halkan, de ő pont meghallotta és azonnal leparkolt az út szélén.
Geun Suk kiszállt és engem is kiengedett. A bal első ajtóhoz sétáltam és megkopogtattam az ablakot. Mir csak flegmán lehúzta az ablakot és kérdőn nézett rám.
-Szállj ki! - néztem a szemeibe.
Sóhajtva hátrahajtotta a fejét, majd végül lassan kivánszorgott az autóból.
-Mit akarsz? Nincs kedvem a jelenetekhez. - dőlt a kocsinak.
-Előbb is te próbáltál meg sarokba szorítani. Nem rajtam múlott. - emlékeztettem, mire már indult is beszállni a kocsiba, de elé álltam.
-Az előbb..szóval..én..szóval... - dadogtam, mire Mir unott arcot vágott. - Azt hiszem, az amit az előbb mondtam, túl erős volt.
Erre a mondatra Mir még lélegezni is elfelejtette. Láthatóan meglepte, hogy valamilyen szinten bocsánatot kértem tőle. De muszáj volt elhitetnem vele, hogy én ilyet is tudok.
-Nem esik jól, hogy ribancnak tartasz és ezt nem is tagadom, de azt hiszem, hogy erre a címre rászolgáltam. Az elmúlt években rengeteg ok miatt lehet engem így nevezni és eddig nem is foglalkoztam ezzel, hisz akik ilyen szavakkal dobálóztak nem is ismertek igazán. Ez most viszont tényleg szarul esett, de magasról teszek arra, hogy te ezt gondolod. A visszavágásom mégsem volt tisztességes. Vagyis az volt és legszívesebben tényleg ezt mondtam volna, de jobbnak látom ezt visszaszívni.
-Nem hittem volna, hogy be tudod ismerni, ha hibázol.
-Nem hibáztam. - vágtam rá azonnal.
-Hát persze. - jegyezte meg vigyorogva.
-Viszont erről nem kell tudnia senkinek. - bólintottam, majd visszasétáltam a hátsó ajtóhoz és Geun Sukot ismét megbolygatva beszálltam a kocsiba.
Mir elégedett mosollyal követte a példámat, majd rá is taposott a gázra. Innentől kezdve látszott rajta, hogy sokkal felszabadultabb. Nem szívesen tettem vallomást, de ez esetben ezt láttam a legjobbnak. Az út további részét néma csendben tettük meg. Egyikünknek sem volt mondanivalója. Csak abban reménykedtem, hogy most már végre zökkenőmentesen kijuthatunk a repülőtérre és felszállhatunk a Németországba induló gépre. Jelenleg ez volt minden vágyam. Gondolatmenetemet a telefonom csörgése szakította meg. A kijelző GD nevét mutatta. Kicsit hezitáltam, majd végül úgy döntöttem, hogy előbb-utóbb úgy is túl kell lennem ezen, így felvettem a telefont.
-Igen? - szólaltam meg halkan.
-Nem szép, amit teszel. - hallottam meg a vonal túlsó végén GD hangját és éreztem, hogy mosolyog.
-Egyszer te is megtetted.
-Én vagyok a példaképed? Ez még nekem is újdonság. - nevetett fel hangosan.
-Ahhoz képest, hogy most az egész bandát összecsődítve azon agyaltok hogyan vigyetek vissza, egész vidám vagy.
-Honnan veszed, hogy te vagy a legnagyobb problémánk?
-Mindig is én voltam az.
-Hát el kell szomorítsalak. Jelenleg nem rád világít a reflektorfény.
-Pedig egy benzinkúton hatástalanítanom kellett T.O.P egy-két emberét.
-Szóval arra jártál.
-Jártam én már mindenfelé. Be kell valljam, nem egyszerű elmenekülni előletek.
-Te választottad ezt. Különben is, bármikor visszajöhetsz.
-Akkor gyáva lennék. Túl sűrűn változtatnám a véleményemet.
-Az rád vallna.
-Ezt bóknak vettem.
-Annak szántam.
-Miért nem T.O.P hívott?
-Csak nem hiányzik?
-Csak furcsa, hogy nem személyesen szeretné kézben tartani az ügyet.
-Úgy gondolta, hogy az ő hívására nem válaszoltál volna.
-Azt honnan vettétek, hogy a tiédre fogok?
-Ezt tetted nem?
-Igen. De honnan tudtad előre?
-Bármennyire is fáj, ismerlek. Jobban, mint szeretnéd.
-Öt év nem veszik csak úgy el a semmiben.
-Akkor miért csinálod ezt?
-Ti indítottátok ezt az egészet. Ha nem hazudtok nekem, akkor még most is melletted állnék.
-Nem mellettem kell, hogy állj, hanem T.O.P mellett.
-Mi van akkor, ha én inkább veled tartanék?
-Azzal beismernéd, hogy fontos vagyok neked. Ilyet pedig soha nem tennél.
-Lehet, hogy tévedsz.
-Neked én nem számítok. Akire adsz valamit közölünk, az kizárólag T.O.P.
-Ez esetben biztos, hogy tévedsz. Nem ő az egyetlen.
-Nagyon jól tudsz hazudni. Oly annyira, hogy ezt majdnem el is hittem.
-Te tanítottál, te voltál a mesterem. Szerinted nem fűződöm hozzád valamilyen szinten?
-Ezek szerint tényleg én vagyok a példaképed.
-Túl szépek az álmaid.
-Rossz példaképet választottál. Félő, hogy hamarosan halott leszek. Ha jó tanítvány vagy, akkor a halálba is követni fogsz. - hagyta figyelmen kívül az előbbi mondatomat.
-Nem félek attól, hogy hamarosan alulról szagolod majd az ibolyát. Neked van még pár dolgod ebben a világban.
-T.O.P nem így gondolja.
-Kitalálom. Ha nem megyek vissza, akkor megöl téged. Igaz?
-Gyorsan követed az eseményeket.
-Csak egy dolog hibádzik. Anno elvileg Kant is megöltétek, ő mégis él. Vagyis most neked is előadják a halálod azért, hogy visszamenjek. Aztán pár hét múlva kiderülne, hogy túlélted.
-Én megmondtam, hogy rá fogsz jönni. De T.O.P hajthatatlan. Hülyébbnél hülyébb ötletek jutnak az eszébe. Én mondtam neki, hogy csak simán meg kellene ölnünk, de ő élve ragaszkodik hozzád.
-Milyen kedves. Nem kellene már feladnod?
-Nem. Még próbálkozom.
-GD. Akármilyen zsenit is szereztek, a telefonom alapján nem tudjátok megállapítani, hogy merre vagyok. Le van kódolva. Bármilyen szerveren is keresed, bármelyik szolgáltatónál is próbálod megtalálni, hogy ez a telefon hol működik éppen, nem fog menni. Azt hiszed, erre még nem gondoltam? Annál azért óvatosabb vagyok. Ez egy elsőszámú módszer. Tudtam, hogy előbb-utóbb bevetitek, így fel is készültem rá.
-Ezt is én tanítottam? Túl jó tanár voltam. Fizetésemelést fogok kérni.
-Más már tört-zúzott volna, ha rájön, hogy ez a terve is bebukott.
-Ezt megteszi helyettem T.O.P. Akkor meg minek fárasszam magam?
-Azért vigyázz rá!
-Ha őt erre kéred, akkor miért nem jössz vissza, hogy te vigyázz rám? - hallottam meg a vonal túlsó végén T.O.P hangját.
Tudtam, hogy nem bírta tovább. Biztos voltam benne, hogy kitépte GD kezei közül a telefont.
-Én csak veszélyt jelentenék rád.
-Mi a szarról beszélsz?
-Lehet, hogy jobb lesz, ha nem leszek melletted. Nem szeretném, ha ez az apró hiba kihatna a munkádra. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem fog. Profi vagy. Holnapra már azt is elfelejted, hogy létezem. Találsz majd mást, akit hasonlóan "elkészíthetsz", mint engem, hisz ebben GD is segít majd.
-Nem érted, hogy neked ennél nagyobb jelentőséged volt?
-Te csak azt hiszed. Ez csak pillanatnyi zavartság. Holnapra majd másképpen látod.
-De... - kezdte volna, de ekkor ismét váltás és megint GD hangját hallottam. - Mondd csak, mi a fenét fogok vele csinálni, ha holnap sem látja másként?
-Ezt nem vettem számításba.
-Bizarr ezt mondani, de félek, hogy T.O.P mégis képes érezni.
-Én pedig attól félek, hogy rossz embernek kezdte el, kimutatni az érzéseit.
-Ne tégy őrültséget!
-Köztünk vége a tűzszünetnek.
-Nem tartott sokáig, de legyen. Ha legközelebb találkozunk, nem fogsz örülni a viszontlátásnak.
-Izgatottan várom.
-Én nem ezt tenném a helyedben.
-Még szerencse, hogy nem neked kell döntened helyettem.
-Hamarosan látjuk egymást.
-Ettől nem kell félned.
-Itt csak neked van félnivalód. Biztonságosabb volt, mikor a mi oldalunkon álltál. Volt, aki megvéd. De most védtelen vagy.
-Lássuk így eltudtok-e velem bánni!
-Ne kísértsd a sorsot!
Ez volt az utolsó mondata, majd lecsapta a telefont. Nem volt bennem félelem. Tudtam, hogy egyenlőre el tudom kerülni őket. Egy kis időre megúszhattam az elkerülhetetlent. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az idő, mikor egymással szemben állunk és döntünk. T.O.P eldönti, hogy hajlandó-e kimutatni az érzéseit és eldobja a csalódástól való félelmét. GD választ egy utat, amin végre végigmehet és nem ingázik majd folyton. Tina végre felfedi, hogy egy valódi kígyó. Én pedig....én...dönthetek, hogy hogyan tovább. Nélkülük megyek tovább és választok egy új, ismeretlen utat, amit talán egyedül kell megtennem, talán kísérettel. Vagy ismét velük tartok és onnan folytatom, ahonnan abbahagytam. Az biztos, hogy GD-nek igaza van. Mindig kísértem a sorsomat. Sokszor közeledtem már az utam végéhez. Nem egyszer lett volna lehetőségem meghalni. Veszélyes játékot űztem. Nem mindig rajtam múlott az életem. Ezúttal ismét éreztem, hogy közeledik felém valami. Valami megállíthatatlan. Aminek még én sem tudok parancsolni. Egy olyan dolog, ami talán nem is kívülről öl majd meg, hanem belülről. Valami olyan, ami felemészt és szétmar. Én pedig hiába menekülnék nem tudok. Ez a veszély lógott felettem alig pár méterre. Hamarosan engem is elér, de addig még van egy-két dolgom, amit be kell fejeznem. Az én történetemnek még nem itt lesz vége. Túl sokat küzdöttem azért, hogy eljussak idáig, nem dobok el mindent csak így hirtelen. Ha tudok küzdeni, szenvedni is tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése