-Minden rendben? - kérdezte halkan.
-Itt megállunk enni. - hagytam figyelmen kívül a kérdését és az út menti kis büfére mutattam.
Leparkoltam és kiszálltam a kocsiból. A többiek pár másodperc múlva követtek. A büfét szinte alig lehetett észrevenni. Egy apró, halovány fényű lámpa világította meg, és látszott, hogy nem sűrűn látogatott hely. A gyenge fényben végre megnézhettem, hogy kit is mentettünk meg alig egy órája. Mir némán állt Hero mellett. Mikor észrevette, hogy bámulom, rám nézett. Láthatóan meglepődött és a szemeiben ijedtséget véltem felfedezni.
-Szóval te lennél Mir. - pásztáztam végig, mire csak bólintott. - Örülök, hogy itt vagy velünk. - eresztettem meg egy apró mosolyt.
-A túlzott kedvességed néha már beteges. - jegyezte meg Hero.
-Örülnél neki, hogy nem szedtem szét azért, mert majdnem meghaltunk miatta.
-A halálhoz még csak közel sem voltunk.
-Persze. Egy kicsit sem. - mondtam cinikusan. - Ha egy centivel arrébb rántom a kormányt, már rég az intenzíven feküdnél.
-Akkor még hálásnak is kellene lennem, amiért menekülnöm kell miattad? - emelte fel a hangját.
-Kértelek arra, hogy segíts?
-Nélkülem T.O.P már rég elkapott volna.
-Ezt úgy mondod, mintha lett volna más választásod. Ha nem nekem segítettél volna, akkor megöllek. Egy fegyvert tartottam a fejedhez. Rémlik? Köpni-nyelni nem tudtál.
-Simán megoldottam volna.
-Akkor miért nem tetted azt?
-Mert hülye voltam. Sokkal jobban jártam volna, ha T.O.P-nak segítek.
-Menj! Tedd azt! Egy-két óráig nyalod T.O.P talpát és máris visszafogad. Ne hidd, hogy szükségem van rád. Mindenkitől független vagyok. Nem pont te leszel az, aki majd mérföldkő lesz az életemben.
-Legyen! - ordította, majd kikapta a kezemből a kocsikulcsot és elindult.
Gondolkoztam rajta, hogy utánamenjek és egy jól célzott ütés után elvegyem tőle a kulcsot vagy engedjem elmenni. Azonban helyettem már valaki más cselekedett.
-Elég lesz! - szólalt meg Mir és megragadta Hero karját. - Nem mész sehova. Veszünk valami kaját, felszállunk a gépre és elhúzunk Németországba.
-De..Mir..ez.. - dadogott Hero.
-Nem érdekel. Ha már idáig elrángattatok, akkor csináljuk végig. Leszarom, ha később megölitek egymást, de először jussunk el valami biztonságos helyre.
Mirből nem néztem volna ki ezt a férfias és magabiztos fellépést. Pár perce még egy ijedt kisfiúnak tűnt. Úgy látszott, ő tudott hatni Herora, aki ugyan mérgesen, de odasétált a büféhez.
-Nézd el neki! Forró vérű. - ment el mellettem Mir is.
Szótlanul követtem őket. A büfé azonban zárva volt. Megkopogtattam az ablakot, mire hirtelen felkapcsolódtak a lámpák, és zaj szűrődött ki bentről. Hero automatikusan a pisztolyához nyúlt, én pedig teljes nyugodtsággal vártam, hogy mi fog kisülni ebből. Amikor kicsapódott az ajtó két sztereotípia kelt bennem életre. Az egyik az volt, hogy egy filmbe kerültem és megjelent előttem a főszereplő tökéletesen "összekészítve". A másik pedig az, hogy ez a srác vagy sáros valamiben, vagy csak szimplán őrült. Koreában bármelyik kiadó versengene érte, ő meg itt él a semmi közepén egy büfének nevezett lakókocsiban. Nem százas az tuti. Igazából reménykedtem benne, hogy semmi köze az ügyeinkhez, mert már kezdett elegem lenni a szépen lassan felbukkanó sorstársakból. Feltámadt bennem az az ideál, hogy ő biztos csak egy átlagos fiú, akit kissé elsodort az élet. Ám ez a csodás kép szertefoszlott abban a pillanatban, mikor megszólalt.
-Vásárlók, vásárlók, vásárlók! - kezdett el ordibálni, mint egy őrült és örömében még táncolt is.
-Fejbe lőjem? - súgta oda nekem Hero, mire csak némán megráztam a fejemet.
-Ha minket is el akarsz üldözni, akkor nagyon jó úton haladsz. - szólaltam meg.
-Elüldözni? Én? Titeket? Viccelsz? - kérdezgette sorban. - Hetente csak egyszer-kétszer áll meg itt valaki.
-Akkor legalább adj valami ehetőt és ne csak a szád járjon! - dobta le magát a földre Mir.
Az egyenlőre még ismeretlen fiú meg sem mozdult. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, hogy mégis mi a fenére vár. Csak felém nyújtotta a tenyerét jelezve, hogy előlegre van szüksége a kiszolgáláshoz. Hitetlenül sóhajtottam, majd intettem Heronak. Elővette a pénztárcáját és a srác kezébe nyomott egy kisebb vagyont. Szerintem még életében nem látott ennyi pénz egyszerre. Sőt...részletekben se nagyon. Rögtön visszarohant a lakókocsiba és iszonyatos zaj közepette elkezdett bent csinálni valamit. Ami minden bizonnyal ételkészítésnek indult, de nem voltam biztos benne, hogy úgy is lesz vége. Mir továbbra is üveges tekintettel bámult maga elé, azonban Herot már nem láttam magam mellett. Körbenéztem és megláttam, hogy a tőlünk 10 méterre lévő kocsinak támaszkodik és meggyújt egy cigit. Itt voltam gondban. Alapjáraton nem szoktam azon fennakadni, hogy ha valakinek van valami baja. Csak hagyom, hogy megoldja saját maga és még csak meg sem hallgatom a problémáját. Most viszont nem tudtam eldönteni, hogy az előbbi vitánkkal megbántottam Herot vagy csak így vezeti le a várakozással szembeni türelmetlenségét. Tehát feltámadt bennem az ész és a szív harca. Emberi legyek vagy maradjak egy rideg kőszikla. Igazából a második lehetőség jobban tetszett, csak nem voltam biztos abban, hogy ezzel a viselkedéssel az ő társaságában majd boldogulni tudok. Hisz ami T.O.P közelében működik, az Hero közelében már nem. Végül aztán a testem előbb cselekedett minthogy azt meggondoltam volna. Elindultam Hero felé, aki láthatóan meglepődött, mikor látta, hogy közeledek felé.
-Hatalmas lelki csatát vívhattál önmagaddal, amíg kitaláltad, hogy idegyere vagy sem. - jegyezte meg.
-Elmenjek? - kérdeztem és kivettem a szájából a cigit, a földre dobtam és eltapostam.
-Egy szóval sem mondtam. Csak azt hittem, hogy egy kicsit szeretnéd jobban megismerni Mirt. Vagy csak szemmel akarod tartani ezt az idiótát. - bökött a lakókocsi felé és meggyújtott egy újabb cigit.
-Mirt előbb-utóbb úgyis megismerem. Ezt a hülyét meg minek kéne szemmel tartanom? Semmit nem veszítek azzal, ha magára gyújtja ezt a csotrogányt. - rántottam meg a vállam, majd ugyanazt tettem, mint az előbb, így a cigije ismét a földön landolt.
-Élvezed? - kérdezte mérgesen és elővett egy újabb cigit.
-Ugye tudod, hogy ezt is elfogom dobni? - húztam fel a szemöldökömet.
Sóhajtott egyet és visszatette a cigit a dobozba, majd elsüllyesztette a zsebébe.
-Nem gondoltam volna, hogy pont téged zavar a nikotin.
-Nem zavar, csak nem akarom, hogy roncsold magad.
-Mióta érdekel ennyire az egészségem? - eresztett meg egy halvány mosolyt.
-Nem csak a te egészséged érdekel. T.O.P-nak sem hagytam, hogy cigihez vagy droghoz nyúljon. Emellett mivel a közeledben tartózkodom, rám is rossz hatással van a füstje. - láttam rajta, hogy rosszul esett neki a válaszom, így folytattam. - Másrészt viszont felelősséget vállaltál értem és megmentettél, amiért hálás vagyok. Pontosan ezért nem hagyom, hogy tönkre tedd magad.
-Ezt biztos te mondtad? - nézett rám nevetve.
-Sajnálom az előbbi vitánkat. - hagytam figyelmen kívül a kérdését.
Lefagyott az arcáról a vigyor és mély levegőt vett.
-Nem várom, hogy te is ezt mond. Hisz ha nem érzed magad hibásnak, akkor nem erőltetek rád semmit. Mindketten nagyon makacs természetűek vagyunk, így biztos, hogy lesznek még vitáink, de én ... - tartottam egy kis szünetet. - Én tényleg nem akartalak megbántani.
-Ezt az oldaladat ismeri T.O.P is?
-Igen. Sajnos mindent tud rólam.
-Nem értem, miért nem engedi, hogy szabad légy.
-Honnan veszed, hogy szabad akarok lenni?
-Akkor nem menekültél volna előlük.
-Lehet benne valami igazság. De az, hogy most kerülöm őket, az csak egy ideiglenes állapot. Előfordulhat, hogy később visszatérek hozzájuk.
-Pont mint az elmúlt években.
-Nekem ez az életem.
-Ez csak egy játék.
-Ez a játék az életem. Itt már túl nagy a tét. Nem szállhatok ki csak úgy.
-Akkor sem ha valaki segítene?
-Már épp eleget segítettél és így is elég nagy pácban vagy. Nem lenne jó, ha tovább rontanád a helyzetedet.
-Szeretem a kockázatokat.
-Nem dobálózhatok az életeddel. néztem a szemeibe.
Már épp készült volna mondani valamit, amikor kicsapódott a lakókocsi ajtaja és visszatért a még mindig névtelen srác.
-Kész a vacsora! - kiáltotta el magát.
-Ez már lassan a reggeli. - jegyezte meg Hero és elindult felé.
-Halkabban nem lehetne? - szorította össze a szemeit Mir. - Komolyan mondom, migrénem lesz ettől a gyerektől.
-Nem bírod a kiképzést. - veregette meg a vállát Hero.
-Ha már így összegyűltünk egy hajnali szeánszra, akkor igazán elmondhatnád, hogy ki is vagy te? - ültem le a földre és a büfés srácra néztem.
-Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Bocsánat a modortalanságomért. A nevem Jang Geun Suk.
Épp mesélt volna tovább a srác, ám ekkor Hero tett egy óvatlan lépést. Hátradőlt és kifeküdt a földön. Ezzel önmagában nem is lenne probléma, csak így kilátszott az övébe csúsztatott pisztoly. Geun Suk rögtön felpattant és ijedt tekintettel kapkodta a fejét hármunk között.
-Úristen! Gyilkosok. Hívom a rendőrséget! - kezdett el rohanni a lakókocsi felé, de Hero gyorsabb volt nála.
Azonnal elkapta a lábát és maga alá gyűrte. Geun Suk ugyan jó erőben volt, Hero ellen nehéz lett volna felvenni a versenyt. Hero elővette a fegyverét és az ellenfele fejéhez szorította.
-Sajnálom. - sóhajtotta, majd készült meghúzni a ravaszt.
-Ne! - kaptam el az utolsó pillanatban a kezét és elvettem tőle a fegyvert.
Értetlen tekintettel nézett rám és ez pont elég volt Geun Suknak. Lelökte magáról Herot, aki meglepődötten tapasztalta, hogy ő került alulra. Az eddig idiótának hitt srác ahelyett, hogy elfutott volna, teljes erejéből ütni kezdte Herot. Mir azonnal kapcsolt és lefogta a feldühödött srácot. A lakókocsi oldalához szorította én pedig Herohoz rohantam.
-Minden rendben? - hajoltam fölé és végigsimítottam az arcán, mire csak elkapta a fejét.
Mérges volt rám, ami érthető. Intettem Mirnek, hogy foglalkozzon inkább Heroval. Odamentem Geun Sukhoz és a hajánál fogva berángattam a büfébe.
-Muszáj volt? - kiáltottam rá, lelöktem a bent lévő kis kanapéra, ráültem a csípőjére és a kezeit a feje mellé szorítottam.
-Nem fogok bűnözőket bujtatni. - próbált kiszabadulni, de nem igazán sikerült neki.
-Kérlek! Csak hallgass meg! - néztem a szemeibe, mire abbahagyta a kapálózást.
Fél órán keresztül meséltem neki a történetemet. Kénytelen voltam neki mindent elmondani. Láthatóan meglepte, de egész jól viselte.
-Miért nem hagytad, hogy megöljön? - kérdezte.
-Nem szeretek ember életeket oltani.
-Hallgatok. - bólintott. - Egy feltétellel. Mehetek veletek.
-Mi? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
-Azt hiszed nekem élvezetes itt ülni a nap 24 órájában? Az életemet lehúztam a klotyón, mikor otthagytam az egyetemet. Újra akarom kezdeni. Vigyetek magatokkal!
-Ez nagyon veszélyes. Meg is halhatsz. Nem vállalok érted felelősséget.
-Nem is kell. Tudok magamra vigyázni.
-Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz.
-Kérlek! Ez az utolsó esélyem. Ha kell még A sráctól is bocsánatot kérek.
-A legjobb lesz, ha őt most hagyod.
-Akkor hagyom. De könyörgöm! Nekem ez az utolsó reménysugár. Megfosztanál tőle?
-Legyen. - sóhajtottam. - De csak hogy tudd, ezért én tartom a hátamat.
-Köszönöm, köszönöm, köszönöm. - hajtogatta megállás nélkül és megölelt.
Ez az ölelés azonban kissé furcsán nézett ki, ugyanis még mindig ugyanabban a pózban voltunk, mint mikor belöktem a lakókocsiba.
-Már nem kell félned attól, hogy rád támadok vagy, hogy hívom a rendőrséget. - vigyorgott rám kajánul.
Azonnal értettem a célzást és leszálltam róla.
-Herot pedig hagyd békén! - néztem rá szigorúan és kinyitottam a lakókocsi ajtaját, majd kimentem.
Mir már a kocsihoz cipelte Herot, aki láthatóan nem volt valami jó állapotban. Erőtlenül ült a hátsó ajtónak támaszkodva. Odasétáltam hozzájuk. Meglepődtem. Hero haragos és lenéző tekintettel bámult rám, azonban Mir szemeiben megértést véltem felfedezni.
-Segítenél neki összepakolni? - néztem a vörösre, mire az némán bólintott és már el is indult, azonban én még megragadtam a karját. - Kérlek, tartsd szemmel!
Letérdeltem Hero mellé, aki kissé megviselt volt és látszott rajta a fáradtság. Fizikailag nem volt jó állapotban. Geun Suk nyomott hagyott rajta. Az egyik ütésétől felrepedt a szája és a nyakán is egy apró karcolás látszódott.
-Haragszol rám? - kérdeztem.
Ám mikor feltettem ezt a kérdést, már tudtam, hogy hülye voltam. Hero rám nézett és a szemeiből csak úgy sugárzott a megvetés. Tudtam, hogy én vagyok a hibás a sebeiért.
-Nem. - sóhajtott.
-Mi? - kérdeztem vissza, azt hittem rosszul hallok.
-Nem haragszom. - ismételte meg.
-De.. - kezdtem dadogni.
-Tudom, hogy képtelen vagy ölni. Igazából nem lepett meg a reakciód. Először fejbe tudtalak volna lőni, de aztán átgondoltam. Én is figyelhettem volna jobban.
-Nehogy még bemagyarázd, hogy a te hibád! - szóltam rá erőteljesen.
-Azért ezt nem mondtam. - mosolyodott el, de rögtön fel is szisszent.
-Mi a baj? - kaptam ijedten a kezéhez. - Hol fáj?
-Igazából mindenhol. - nyögött.
-Ez elég csúnya. - mutattam a szájára.
-Felrepedt, igaz? - kérdezte, mire csak bólintottam. - Remek!
Óvatosan a szájához emeltem a kezemet és az egyik ujjammal végigsimítottam a sebén. Ekkor néztem meg jobban a tökéletes arcát. Nem kellett volna annak a sebnek ott éktelenkednie. A szemeibe néztem és úgy éreztem, hogy elvesztem. Eme gyengébb pillanatomnak következményei is lettek volna, ha Mir meg nem jelenik háta mögött Geun Sukkal. Nem tudtam, hogy örülnöm kellene vagy sírnom, amiért megszakadt ez a tökéletes pillanat.
-Ugye ez csak egy vicc? - kérdezte Hero és Geun Sukra bökött.
-Velünk jön és erről most nem nyitok vitát! Neked most pihenned kell! Mir te vezetsz, de előtte segítsük be Herot a hátsó ülésre. - osztottam ki az utasításokat.
Szótlanul teljesítették a kérésemet. A két srác, Mir és Geun Suk előre ült, én pedig hátra Heroval. A fejét az ölembe fektettem és óvatosan simogatni kezdtem az arcát. Valahogy felelősséget éreztem iránta. Hisz ő is sok mindent vállalt miattam. Tartozom neki. Nem is kevéssel. Mir a gázra lépett és elindultunk a repülőtér felé. Körülbelül még egy órára jósoltam az utat. Geun Suk elmerülten bámult ki az ablakon és üveges tekintettel nézte a régi "otthonát". Tudtam, hogy sokat jelent neki ez az új esély. Hálás azért, mert segítünk neki, így hallgatni fog. Én azonban kezdtem félni, mert egyre jobban úgy éreztem, hogy az eszem helyett a szívem irányít és ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni. Soha nem sült még ki semmi jó abból, ha nem gondolkodtam logikusan. Márpedig ha valamikor, akkor most a helyén kellett lennie az eszemnek, hisz egy olyan emberrel készülök felvenni a harcot, mint T.O.P. Vagyis...egyáltalán vállalom én ezt a háborút? Szembe megyek azzal, aki eddig mindenben mellettem állt? Még ha fura módon is, mindig ott volt nekem. Milliónyi megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben és nem tudtam, hogy hol keressem rájuk a megoldást. Hero érezte, hogy kattog az agyam. Megfogta a kezemet és a mellkasára tette. Éreztem a szívdobbanását és abban a pillanatban belém hasított a felismerés: vannak fontosabb dolgok is, mint is, mint az én őrült játékom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése