-Kifogyott az üzemanyag. - sóhajtott gondterhelten.
-Geun Suk. Te ismered a környéket, nem? Merre van a legközelebbi benzinkút? - néztem az említettre.
-Gyalog körülbelül fél óra.
-Mennyi? - emelte fel a hangját Mir.
-Shhh.... - ütöttem meg a vállát. - Alszik. - biccentettem Hero felé.
-Már nem. - szólalt meg nyűgösen az eddig nyugodtan alvó Hero.
Kissé nyúzottnak tűnt és látszott rajta, hogy kínos számára, hogy az ölemben feküdt.
-Jobban vagy? - szólalt meg halkan Geun Suk.
Ebben a pillanatban semmiben sem voltam biztos, de abban igen, hogy ezt a kérdést nem kellett volna feltennie. Vártam, hogy Hero mikor ugrik ki a kocsiból és rángatja ki a srácot, de jobbnak láttam, ha ezt megelőzöm. Azonnal kiszálltam és Geun Suk ajtójához sétáltam és kinyitottam.
-Szállj ki! Majd mi elmegyünk a benzinkútra. Mir addig figyelj Herora és kezeld le a sebeit! - adtam ki az utasításokat.
Geun Suk némán követett. Tudta, hogy tartozik nekem, mivel magammal hoztam, így eszébe sem jutott ellenszegülni. Amúgy is féltette a bőrét.
-Miért kellett provokálni? - kérdeztem, miközben elindultunk az országúton.
-Én tényleg nem akartam semmi rosszat. Csak érdekelt, hogy jól van-e.
-Ennyire naiv lennél? - húztam fel a szemöldökömet.
-Mindenki azt hiszi, hogy egy kisfiú vagyok, aki megragadt a semmiségben. Mi van, ha több van bennem?
Tulajdonképpen igaza volt. Biztos voltam benne, hogy mindenki, akivel eddig találkozott lenézte. Részben erre van oka az embereknek, részben viszont soha nem lehet tudni. Mindenkinek vannak titkai. Lehet, hogy neki is. Olyan titkok, amiket ha elárulna megváltoztatná az egész életét.
-Sajnálom. - néztem rá.
-Ugyan! Csak neked is vannak sztereotípiáid. Nem olyan nagy gond.
-Miért kerültél ki ide a semmi közepére?
-Honnan veszed, hogy ide kerültem? Mi van, akkor ha én ezt választottam?
-Tudod, lehet, hogy olyan ember vagy, akit nem igazán tudok megfejteni. De bizonyos dolgok akkor is tiszták előttem. Nem vagy olyan naiv idióta, mint akinek kiadod magad. Valami történt veled, aminek hatására inkább ezt az utat választottad.
-Azt hiszed, hogy mindenkit elemezni tudsz? - torpant meg dühösen.
-Ne előttem gyengülj el! Félő, hogy kihasználnám a helyzetet.
-Azt hiszed, hogy ebben a világban minden körülötted forog?
-Ha én nem elemezlek téged, akkor te se engem.
-Ez nem elemzés, csak egy szimpla megállapítás.
-Semmit nem tudsz rólam. Nélkülem még mindig abban a büfében üldögélnél.
-Te pedig már rég a sitten ülnél, ha nem egyezek bele ebbe.
Utáltam mattot kapni, pedig úgy látszott itt most ez bekövetkezett. Nem tudtam neki visszavágni, hisz valamilyen szinten igaza volt. Bár ha felhívta volna rendőrséget már nem élne, de minket akkor is üldöznének.
-Azt hiszed, hogy ezzel most nagyfiú vagy? - bámultam rá lenézően.
-Miben vagy felsőbbrendűbb nálam?
-Semmiben. Sőt...több a közös bennünk, mint gondolnád.
-Azt kétlem. - sziszegte.
-Miért hagyott el az édesanyád? - kérdeztem rá hirtelen.
Abban a pillanatban lefagyott. Megállt egy helyben és meg sem mozdult. Szinte még levegőt se vett. Látszott rajta, hogy nem érti miért tettem fel a kérdést és az sem volt tiszta neki, hogyan jöttem rá erre.
-Bármennyire is szeretnéd tagadni, ez történt. Nem azok közé tartozol, akik saját akaratukból próbálnak önállóan érvényesülni a világban. Ezt nem te választottad. -mutattam a körülöttünk elterülő pusztaságra.
-Csak 5 éves voltam. Nem sok emlékem van róla. Árvaházba kerültem. A tanítók azt mondták, hogy muszáj volt lemondania rólam. Azt mondták, hogy nem tudott volna rólam gondoskodni. Azért tette ezt, hogy nekem jó életet biztosítson. Arra nem gondolt, hogy nekem inkább egy anyára lett volna szükségem? Miért kellett önzőnek lennie? - kérdezte ordítva, majd sírva a földre rogyott.
Nem számítottam ilyen reakcióra. Azt hittem, hogy vagy elhallgat vagy elküld a fenébe, amiért a múltjában turkálok. De az eszembe sem jutott, hogy egy őszinte vallomást fog nekem tenni. Nem igazán voltam hozzászokva az ilyen helyzetekhez. Férfi még az életben nem gyengült el előttem. Sokáig haboztam. Ott térdelt előttem az országút kellős közepén, csupa por volt, szeme vörösek a könnyektől és még csak rám se mert nézni. Körülnéztem és miután megbizonyosodtam arról, hogy látóhatárban egy lélek sincs, leültem mellé, majd szorosan átöleltem. Arcát a nyakamba fúrta és próbálta elrejteni a könnyeit, ami nem igazán sikerült neki. Lassan simogattam a hátát és csak hagytam, hogy kiadja a fájdalmát. Régóta várhatott már erre. Biztos voltam benne, hogy hiányoztak az életéből olyan fogalmak, mint a család, barát vagy szeretet.
-Miért vagyok ilyen gyenge? - kérdezte suttogva.
Végigsimítottam a haján és vettem egy mély levegőt. Alaposan kigondoltam a választ.
-Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek. - erőltettem magamra egy mosolyt.
-Jól hazudsz, de köszönöm. - motyogta szipogva.
-Megkeresem neked az édesanyádat.
-Mi? - emelte fel a fejét a vállamról és döbbent arcot vágott.
-Ha visszajövök Koreába, akkor megkeresem neked. - bólintottam.
-Megtennéd?
-Meg?
-Miért?
-Nem életcélom, hogy mindenkit szenvedni lássak. Lehet, hogy hihetetlen, de tudom milyen egy anya hiánya.
-Neked sincs?
-Erről nem szeretnék beszélni.
-Miért nem akarsz soha semmit elárulni magadról?
-Mert azzal visszaélnének az emberek.
-Egyáltalán nincs benned bizalom. Mintha nem is ismernéd ezt a szót.
-Nem szerepel a szótáramban. Menjünk! Hosszú út áll még előttünk. - mosolyogtam rá, majd felálltam és elindultam.
Geun Suk némán követett. Érezte, hogy nem alkalmas az idő a faggatásra, így inkább békén hagyta a múltamat. Nem szerettem mikor valaki közel akart hozzám kerülni. Annak mindig túl nagy volt a kockázata. Már vagy negyed órája sétáltunk, mikor pár méterre magunk előtt megláttam egy autót. Mélyet sóhajtottam, és előre sejtettem, hogy a mai nap még nem igazán ért véget. Vagyis hát inkább a mai hajnal nem igazán akar véget érni. Geun Suk félve nézett rám, de én csak bólintottam, h menjünk tovább. Mikor odaértünk rögtön láttam, hogy ismételten nem valami kispályás emberbe botlunk. A mellettünk álló kocsi méregdrága volt. Az első feltételezésem az volt, hogy Yoseob vagy T.O.P talált meg, de mikor kinyílt az ajtó, hát fogalmazzunk úgy, hogy nem az történt amire számítottam. Az autóból egy ideges férfi ugrott ki, aki elsőre ismeretlen volt. De mikor jobban megnéztem, már tudtam, hogy talán ő a legrosszabb ember, akivel ma még találkozhatok. Korea ünnepelt szupersztárja állt ellőttem teljes életnagyságban. Ez mind szép és jó lenne. De! Először is, nem vagyok sikítozó tizenéves, aki a bugyiját is eldobja, ha meglátja őt. Másodszor pedig háttérberkekben nyílt titok volt, hogy hihetetlenül önző és lekezelő. A rajongói előtt olyan, mint egy ártatlan angyal. Csak nehogy valaki elkísérje őt a színfalak mögé is, mert súlyos csalódást okozna a fél országnak, ha megmutatná milyen is ő valójában. S hogy én mindezt honnan tudom? Egyszer az ő sminkesét kellett kiiktatnom. Az a nő enyhén szólva volt elvetemült és pénzéhes. Megakarta ölni Mr. Szupersztárt, és ezt T.O.P valamiért nagyon nem pártolta. Így egy embert védtünk, egy embert tönkretettünk. Így szép az élet, nem? Ő persze semmiről sem tud. Fel sem tűnt neki, hogy új sminkest kapott. Egyfolytában csak azzal volt elfoglalva, hogy a haja tökéletesen álljon és persze alapvető volt, hogy földi halandóval nem érintkezik. Kissé paranoiás. Azt hiszem, ő nem hiányzott nekem a mai napra. Ha lerobbant a kocsija, akkor kezdi majd a hisztit. Bár felőlem csinálhatja a fesztivált. Vagy szó nélkül itt hagyom, vagy pofán vágom. Egyébként mindentől eltekintve tehetséges a srác. Hihetetlen hangja van és a színpadon is csodákra képes. Kár, hogy mindez egy jól felépített imázs. Idegesen rúgott bele a kocsi kerekébe és az orra alatt elmormolt egy rövidebb imát az ördöghöz, majd nagy nehezen észrevette, hogy nincs egyedül. Cinikusan, összeszűkült szemekkel bámult ránk. Meg merem kockáztatni, hogy azt hitte a rajongói vagyunk és jöttünk aláírást kérni.
-Ha eltoljátok a kicsikét a legközelebbi benzinkútig, akkor kaptok egy-egy aláírást. - sétált felénk.
Na így legyen ötösöm a lottón. Nem tudtam, hogy most sétáljak el mellette vagy csak szimplán közöljem vele, hogy magasról teszek a hírnevére.
-Töröld ki a seggedet az aláírásoddal! - előzött meg a válasszal Geun Suk.
-Mi? - kezdett el szinte visítani. - Tudod te, hogy ki vagyok én? Jesszus! Ilyen emberek is élnek még a világban? Honnan jöttél te? Tanyáról? Anyád nem nevelt téged semmi tiszteletre? Én Hongki vagyok. Engem mindenki ismer és szeret.
Tudtam, hogy az édesanyja emlegetésével Hongki túl messzire ment, így jobbnak láttam ha még időben közbeszólok.
-El kell, hogy szomorítsalak, de feledhető ember vagy. Ha most nem közlöd, hogy ki vagy, az életben nem jöttem volna rá. - mosolyogtam rá bájosan.
-Ez nem lehet. Hova kerültem? Térerő sincs, ez a szar is leállt. Vigyetek el innen! - nézett ránk dühösen.
-Miért segítenénk? - húztam fel a szemöldökömet.
-Mert a pénz beszél. - vigyorgott önelégülten és elővett a pénztárcájából egy kisebb vagyont.
A kezembe nyomta, azt remélve, hogy ezzel meg is oldotta a gondjait. Hatalmasat tévedett. Rögtön széttéptem a pénzt, amit a adott.
-Megőrültél? Annyi pénz volt nálam összesen. - sikított fel, nekem pedig már kezdett felállni a hátamon a szőr ettől a pasitól.
Intettem Geun Suknak, hogy jobban tesszük, ha tovább megyünk. Szó nélkül elindult mellettem és őszintén reméltem, hogy Hongki ennyivel megelégszik, de ez esetben nem volt szerencsém. Még egy ilyen balfék hiányzik nekem. Eszem ágában sem volt belekeverni az ügyeimbe. Biztos, hogy előbb-utóbb lebuktatna. Kiáltozva rohant utánunk Korea legnagyobb sztárja.
-Ilyet is csak egyszer lát az ember. A nagy Hongki segítségért könyörögve szalad két fiatal után. Tudod milyen szép szalagcím lesz ebből? - kérdeztem nevetve, de nem fordultam meg.
Így is magam elé tudtam képzelni azt a döbbent, mégis mérges arckifejezést, amit vágott. Fél órán keresztül sétáltunk és ő csak mondta és mondta. Vagy hatszor elmesélte, hogy hogyan fedezték fel, kik segítették, milyen sminket használ nap mint nap. Egy 17 éves tinilány itta volna minden szavát, de én azt a kort már kissé kinőttem, így csak unottan sétáltam előtte. Nem tudom, hogy Geun Suk hogyan bírta ki ezt az utat, de az biztos, hogy nagyon jó az idegrendszere. Legnagyobb szerencsémre tőlük 10 méterre feltűnt egy benzinkút. Gondterhelten sóhajtottam fel és reméltem, hogy több felakadást már nem kell átvészelnem. Besétáltunk a boltba, ám ott nem várt meglepetés fogadott. T.O.P két embere állt a kassza előtt. Nem tűnt úgy, hogy vártak volna ránk. Pusztán megfigyelték a terepet. Ezek szerint T.O.P még mindig kerestet minket. Abban a pillanatban, hogy megláttak minket elővették a fegyverüket és megnyomták a pénztárgép mellett lévő gombot, ami arra szolgált, hogy az ajtókat bezárja. Remek! Csapda. Se ki, se be. Hongki láthatóan féltette az életét, míg Geun Suk egész jól kezelte. Elővettem én is két pisztolyt. Az egyiket Geun Suk kezébe adtam, aki ugyan tétovázva, de elvette. A másikat pedig én magam emeltem fel a velem szemben álló két férfira célozva. Hongki megpróbált kislisszolni a sorok között, de az egyik fickó ezt elég korán észrevette és Mr. Szupersztártól alig egy méterre elsütötte a fegyverét, mire az ijedten ugrott vissza és Geun Suk mögé állt. Nos íme a bátorság mintaképe.
-Minek küldött titeket ide T.O.P? - kérdeztem a két férfitól.
-Kettőt találhatsz kislány. - vigyorgott az egyik.
-Mióta dolgoztok neki?
-Három hete. Kezdők vagyunk, mégis megbízik bennünk annyira, hogy minket küldött ide. - jegyezte meg gúnyosan az egyik, bízva abban, hogy nekem ezzel bármilyen problémát is okoznak.
-Nem kértek egy aláírást Hongkitől? - kérdeztem meg hirtelen ötlettől vezérelve.
-Az meg ki? - kérdezett vissza az egyik értetlen arccal.
Ezt a kérdést jobb lett volna, ha nem teszi fel. Mert ekkor az említett azonnal kilépett Geun Suk mögül és a két fegyveressel szembe indult, miközben idegesen magyarázta, hogy ő annyira nem felismerhetetlen. Azt hajtogatta, hogy nekik tudniuk kell ki ő. A reflexeim ezúttal cserbenhagytak és nem nyúltam időben utána, így az egyik kétajtós szekrény elkapta a karjánál fogva, maga elé rántotta és a fejéhez szegezte a pisztolyát.
-Ha nem jössz velünk, akkor megölöm.
-Nem hiszem, hogy sokat veszítenék. - jegyeztem meg cinikusan, mire Hongki arcára azonnal halálfélelem ült ki.
Viszont itt jelentett problémát, hogy én egy embernek sem kívántam ma a halálát, így szükségesnek éreztem, hogy valahogyan kiszedjem onnan azt az idiótát. Letettem a fegyveremet és csábosan a két férfi felé sétáltam. Azonnal látszott rajtuk, hogy megrendült az ügyre való összpontosításuk. Éreztem, hogy gondolatok milliói lepik el az agyukat és rájuk száll a rózsaszín köd. Igazam volt. Odaléptem az egyik elé, majd szépen lassan kivettem a kezéből a fegyvert, szinte lefagyva hagyta, hogy azt tegyek, amit akarok. Amikor a pisztoly már nálam volt, azonnal emeltem a jobb lábamat és egy jól célzott rúgással a legérzékenyebb pontját találtam el. A földre rogyott, de nekem ez nem volt elég. A könyökömmel még orrba is vágtam, mire kiterült elvesztve az eszméletét. A másik először értetlenül majd dühösen nézett rám. Az agyam kapcsolt és rögtön megindultam felé. Erősen szorította maga előtt Hongkit, aki láthatóan kissé megkönnyebbült látva a reakciómat. Itt még nekem is el kellett gondolkoznom. Hogyan szedjem ki a kényesség királyát egy fegyveres pasi kezei közül? Ez a kérdés villogott bennem és próbáltam megoldást találni rá. Ugyanazt nem játszhatom, mint az előbb, mert azt már ismeri.
-Elengeded vagy máshogy játsszunk? - néztem rá kérdőn.
-Szeretem a piszkos játékokat. - válaszolt kajánul.
-Ez nem fog tetszeni. - jegyeztem meg.
Közelebb sétáltam hozzájuk mit sem törődve a fegyverrel és megálltam Hongkivel szemben. Tudtam, hogy először meg kell döbbentenem és utána léphetek. Egyre közelebb hajoltam Hongkihez, a férfi pedig egyre értetlenebbül bámult rám. Azt várta, hogy megcsókolom a karjai közé szorított srácot, ám ez ismét nem így alakult. Mikor teljesen elvesztette a figyelmét, megragadtam a karját és kicsavartam belőle a fegyvert. Azonnal ellökte magától Hongkit, aki rémült tekintettel zuhant a földre. De per pillanat ezzel volt a legkevesebb időm foglalkozni. Hisz a férfi még mindig talpon volt és készült is egy ütésre. Mielőtt a jobb ökle az arcomhoz érhetett volna elkaptam azt. Nem volt valami könnyű tartani, hisz mégiscsak egy férfiról beszélünk. Azonban mivel csak a karom mozgására figyelt, a lábamra egyáltalán nem koncentrált. Így itt is csak egy rúgásomba került az egész úgy, majd ismét egy utolsó ütés és a társához hasonlóan ő is kiterült.
-Látszik, hogy nem fejezték még be a kiképzéseteket. - rúgtam bele a földön heverő eszméletlen testbe.
Geun Suk megkönnyebbülten tette le a fegyvert, amit eddig feszesen tartott a kezében. Hongki pedig zavaros tekintettel ült a földön. Tudtam, hogy most már őt is vinnünk kell, hisz T.O.P értesülni fog a történtekről.
-Jól vagy? - guggoltam le mellé.
-Muszáj volt ebbe belekavarni? - pattant fel idegesen és fel-alá kezdett járkálni.
-Hát..hmm..szívesen. Semmiség. Bármikor szívesen kockáztatom érted az életemet, szóval igazán nem kell megköszönni.
-Mit köszönjek meg? Azt, hogy majdnem meghaltam miattad? - akadt ki.
-Ha nem húzod fel azon magad, hogy itt egy senki vagy, akkor nem lett volna ez. - jegyeztem meg nyugodtan.
-Én nem te vagyok. Nekem igenis van jelentőségem ebben a világban. Veled ellentétben.
-Meglepődnél, ha tudnád, hogy nekem milyen jelentőségem van.
-Kíváncsian várom.
-Vigyük az üzemanyagot és húzzunk innen! Nincs kedvem megvárni, míg ezek felébrednek vagy míg T.O.P emberei megérkeznek. - szólt közbe bölcsen Geun Suk.
A sorok közé sétáltam vele, és megragadtunk fejenként két kannát. Hongki természetesen egyet sem volt hajlandó felemelni. Először mérges pillantásokat vetettem rá, de aztán rájöttem, hogy a falra is mászhatok, akkor sem fogja még csak a kisujját sem megmozdítani. Nem igazán szerettem volna őt is beavatni ebbe az egészbe, de ha nem teszem meg, akkor valószínű, hogy pár nap múlva halott lesz. Nem tudtam, hogy mi lenne a helyes döntés. Így is már túl sok a mellékszereplő ebben a sztoriban, nem hiányzik még egy. Márpedig itt már csak rajtam állt, hogy az én történetemben hány embert helyezek reflektorfénybe.
szia tök jó a blogod léci ha az enyém is tetszik kövesd kérlek :)
VálaszTörlés