Úton útfélen mindig ugyanabba a kérdésbe botlok: miért is
szeretem a koreai popzenét, és hogy ezt egyáltalán hogyan lehet megismerni,
megkedvelni. Egy kívülálló számára teljesen érthetetlen, hogy miért tartják
sokan vonzónak eme távoli ország kultúráját, s ezek az emberek igen
előítéletesen állnak hozzá a témához. Általánosságban a többségek tudománya a
„húzott szemű” kategóriánál megáll, s ennyi információt bőven elégségesnek
tartanak ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak. Azonban én, személy szerint
találtam egy igen ütőképes indokot, ami talán még a laikusokat is
elgondolkoztatja. Bár egy cseppet magam ellen, és az általam képviselt
álláspont ellen is szólnak majd a tények, de csak így lehet elmagyarázni azt,
amit mások számára Pandora szelencéje rejt.
Sokszor dobálózunk nagy szavakkal, miszerint a koreai pop
teljes mértékben eltér az amerikaitól. Erre jön a kontra: mégis miben, hiszen
itt is, ott is egyre megy: pénz akarnak csinálni. Úgy gondolom, ezt a kérdést
nem kell megmagyaráznom. Egyszerűen össze kell mérni a két piacot. Hogyan jut
csúcsra az egyik és hogyan a másik? Itt bontakozik ki egy nagyon fontos tény,
ami véleményem szerint tisztelhetővé, habár félelmetessé teszi a koreai
popipart. Szóval most közelítsük meg a hatalmas lemezcégeket egy másik oldalról. Eddig sokan csak a főbejáraton közlekedtünk, azonban ha a hátsó művészbejárót használjuk, örömképek és sötét titkok százai rohamoznak meg minket.
Dél-Koreában a sztárcsinálásnak megvan a maga rendje, amit a
zenei óriáscégek lépésről lépésre betartanak, hiszen eddig igazoltan bevált a
recept. A tehetséges lányokat-fiúkat még egészen fiatalon (8-12 éves korban)
„begyűjtik” a kiadók, és onnantól kezdve egy feladat hárul rájuk: mindenkinél
jobbnak lenni. Úgynevezett gyakornoki időszak következik az életükben, ami
alatt kiderül van-e esélyük a cél megvalósítására. Ezek nem azok a tiniévek,
amik alatt a rózsaszín felhőben élő kamaszok kergetik az álmaikat, hanem azok,
amik a küzdésről, szenvedésről és kitartásról szólnak, annak érdekében, hogy a
jövőben mindez megtérüljön. Ez pedig vagy bejön, vagy nem. A végén a cég
képzett szakemberei mondják ki a végítéletet…van, aki a színpadon végzi, van
aki pedig a süllyesztőben. Ezután az idolokat beszippantja a showbiznisz, ahol
továbbra sem dőlhet hátra az ember, hiszen az utánpótlás folyamatos. Hétfőn
debütál egy csapat, de szerdán már ott a másik. Annyian vannak, hogy már Dunát
lehet velük rekeszteni, de közülük nem mindenki alkot maradandót. A friss
husiknál drasztikusan fogalmazva a túlélésért megy a verseny. A zenés programok
általában lehetőségek biztosítanak az újoncoknak, hogy bontogassák a
szárnyaikat, de egy idő után ők is selejtezésbe kezdenek, és csak azokat
hagyják műsoron, akik egyértelműen pénzt, és nézettséget hoznak a házhoz. S
mivel tud egy csapat pénzt és nézettséget szerezni a támogatóinak és magának? A
válasz nagyon egyszerű: tökéletesnek kell lenni. „Csak” az alaptulajdonságok
közé kell tartozni az alábbiaknak: egy erőteljes, karizmatikus olyan félisteni/félistennői
kisugárzás, ami mögött természetesen egy rendkívül visszahúzódó, szerény
személyiség lapul; kiemelkedő mozgáskoordináció; üvegtörő vokál; nem ártó
tényező, ha zeneszerzőként is otthonosan mozog az illető; mindemellett az
önmarketing igen nagy szerepet játszik a sikerben. S ha már a híresség felé
vezető útnál tartunk: igazán szemet szúr az idolok szerződése. Nem egy botrány
indult már ki abból, hogy a kiadók olykor kegyetlen módon űzik pártfogoltjaikat
a sztárság felé (lásd TVXQ). A jogaik körülbelül egyenlők a nullával, így
esélyük sincs önmagukat képviselni. A papírokat már a gyakorlói évek alatt
aláírják, amikor a „gyerekek” előtt mindössze a fényes karrier lebeg..hát
hogyne írnának alá bármit? Persze az évek során előttük is kitisztul a kép,
miszerint valami nagyon nincs rendben, de ez korántsem azt jelenti, hogy ekkor
jön a drámai rész, amikor az előadó fellázad és akár a karrierjét is lerombolva
végre szabad akarata szerint kezd élni. A felismerés tudatában, de továbbra is
folytatja amit elkezdett. Ez egyrészt a koreaiak életszemléletéből adódik.
Habár érzik az igazságtalanságot, mégis hálásak amiért a kiadó lehetőséget
biztosított nekik arra, hogy kiváljanak a tömegből, és ez esetben eltekintenek
azoktól az áldozatoktól, amiket ők hoztak. Másrészt, a lázadás nem biztos, hogy
a legsikeresebb út, hiszen egy-egy tehetősebb cég pillanatok alatt elvágja
bárki karrierjét, ezt pedig általában nem merik megkockáztatni. De
természetesen léteznek „emberbarát” cégek is, akik nagy alkotói szabadságot
adnak sztárjaik kezébe. Ők azok akik miatt rendszeresen felkapjuk a fejünket.
Ilyenkor lehet vitára bocsájtani a kérdést: melyik a sikeresebb módszer a
sztárcsinálásra? Konkrétan is megnevezhetünk példákat a két oldalon: az első
kategóriába sorolható a Super Junior, míg a másodikba a Big Bang. Mindenki
eldönti magának, hogy melyik csapatot szereti jobban, illetve melyiket tartja
uralkodóbbnak, azonban összesítve ők tökéletes példái ennek a gépezetnek.
Mielőtt azonban mindenki eltömítené az elméjét a koreai popipar árnyoldalával,
nézzük a tényeket. Ezek az előadók nem hülyék: manapság már pontosan tudják,
mit vállalnak azzal, ha eladják magukat egy-egy lemezcégnek, hiszen tanulhattak
elődeik példájából. Ennek ellenére mégis fiatalok ezrei versengenek azért, hogy
gyakornokok lehessenek. Magyarázzuk ezt a rajongók támogatásával és
szeretetével? Rossz ötlet. A koreai fanok korántsem úgy viszonyulnak az
előadókhoz, mint errefelé. Ott egy botrány nem felpezsdíti az előadó
karrierjét, hanem konkrétan lerombolja. Ha pedig valaki nem felel meg az
elképzeléseknek, akkor kapásból bukta van. Viszont ha valaki jól csinálja a
dolgát, akkor igen is erőteljes támogatást kaphat a rajongóktól, eltekintve
néhány túlzástól, ami a fanatikusság fogalmát is kimeríti olykor.
Összességében eszembe sem jutott a koreai showbiznisz ellen
érvelni, csupán leírtam a tényeket, amiket mindenki tud. Mindenki tud, de
nyíltan soha nem beszél róla. Valamint a helyzet bár tragikusnak hangzik,
korántsem ilyen drámai. Sokszor a képernyőn vigyorgó idolok a valóságban is
tudnak őszintén mosolyogni. S pont az teszi őket szerethetővé, hogy ők tényleg
a tehetségük miatt jutottak el a csúcsra, és keményebben dolgoznak mint bárki
más azért, hogy ott is maradjanak.
Ezek ismeretében tegyük fel újra a kérdést: miért is szereti
valaki a koreai popzenét?
Személyes választ adok: azért, mert van benne mit
tisztelni.