Amiről tudunk, de nem beszélünk - avagy a koreai popipar a hátsó bejárat felől

Úton útfélen mindig ugyanabba a kérdésbe botlok: miért is szeretem a koreai popzenét, és hogy ezt egyáltalán hogyan lehet megismerni, megkedvelni. Egy kívülálló számára teljesen érthetetlen, hogy miért tartják sokan vonzónak eme távoli ország kultúráját, s ezek az emberek igen előítéletesen állnak hozzá a témához. Általánosságban a többségek tudománya a „húzott szemű” kategóriánál megáll, s ennyi információt bőven elégségesnek tartanak ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak. Azonban én, személy szerint találtam egy igen ütőképes indokot, ami talán még a laikusokat is elgondolkoztatja. Bár egy cseppet magam ellen, és az általam képviselt álláspont ellen is szólnak majd a tények, de csak így lehet elmagyarázni azt, amit mások számára Pandora szelencéje rejt.

Sokszor dobálózunk nagy szavakkal, miszerint a koreai pop teljes mértékben eltér az amerikaitól. Erre jön a kontra: mégis miben, hiszen itt is, ott is egyre megy: pénz akarnak csinálni. Úgy gondolom, ezt a kérdést nem kell megmagyaráznom. Egyszerűen össze kell mérni a két piacot. Hogyan jut csúcsra az egyik és hogyan a másik? Itt bontakozik ki egy nagyon fontos tény, ami véleményem szerint tisztelhetővé, habár félelmetessé teszi a koreai popipart. Szóval most közelítsük meg a hatalmas lemezcégeket egy másik oldalról. Eddig sokan csak a főbejáraton közlekedtünk, azonban ha a hátsó művészbejárót használjuk, örömképek és sötét titkok százai rohamoznak meg minket. 

Dél-Koreában a sztárcsinálásnak megvan a maga rendje, amit a zenei óriáscégek lépésről lépésre betartanak, hiszen eddig igazoltan bevált a recept. A tehetséges lányokat-fiúkat még egészen fiatalon (8-12 éves korban) „begyűjtik” a kiadók, és onnantól kezdve egy feladat hárul rájuk: mindenkinél jobbnak lenni. Úgynevezett gyakornoki időszak következik az életükben, ami alatt kiderül van-e esélyük a cél megvalósítására. Ezek nem azok a tiniévek, amik alatt a rózsaszín felhőben élő kamaszok kergetik az álmaikat, hanem azok, amik a küzdésről, szenvedésről és kitartásról szólnak, annak érdekében, hogy a jövőben mindez megtérüljön. Ez pedig vagy bejön, vagy nem. A végén a cég képzett szakemberei mondják ki a végítéletet…van, aki a színpadon végzi, van aki pedig a süllyesztőben. Ezután az idolokat beszippantja a showbiznisz, ahol továbbra sem dőlhet hátra az ember, hiszen az utánpótlás folyamatos. Hétfőn debütál egy csapat, de szerdán már ott a másik. Annyian vannak, hogy már Dunát lehet velük rekeszteni, de közülük nem mindenki alkot maradandót. A friss husiknál drasztikusan fogalmazva a túlélésért megy a verseny. A zenés programok általában lehetőségek biztosítanak az újoncoknak, hogy bontogassák a szárnyaikat, de egy idő után ők is selejtezésbe kezdenek, és csak azokat hagyják műsoron, akik egyértelműen pénzt, és nézettséget hoznak a házhoz. S mivel tud egy csapat pénzt és nézettséget szerezni a támogatóinak és magának? A válasz nagyon egyszerű: tökéletesnek kell lenni. „Csak” az alaptulajdonságok közé kell tartozni az alábbiaknak: egy erőteljes, karizmatikus olyan félisteni/félistennői kisugárzás, ami mögött természetesen egy rendkívül visszahúzódó, szerény személyiség lapul; kiemelkedő mozgáskoordináció; üvegtörő vokál; nem ártó tényező, ha zeneszerzőként is otthonosan mozog az illető; mindemellett az önmarketing igen nagy szerepet játszik a sikerben. S ha már a híresség felé vezető útnál tartunk: igazán szemet szúr az idolok szerződése. Nem egy botrány indult már ki abból, hogy a kiadók olykor kegyetlen módon űzik pártfogoltjaikat a sztárság felé (lásd TVXQ). A jogaik körülbelül egyenlők a nullával, így esélyük sincs önmagukat képviselni. A papírokat már a gyakorlói évek alatt aláírják, amikor a „gyerekek” előtt mindössze a fényes karrier lebeg..hát hogyne írnának alá bármit? Persze az évek során előttük is kitisztul a kép, miszerint valami nagyon nincs rendben, de ez korántsem azt jelenti, hogy ekkor jön a drámai rész, amikor az előadó fellázad és akár a karrierjét is lerombolva végre szabad akarata szerint kezd élni. A felismerés tudatában, de továbbra is folytatja amit elkezdett. Ez egyrészt a koreaiak életszemléletéből adódik. Habár érzik az igazságtalanságot, mégis hálásak amiért a kiadó lehetőséget biztosított nekik arra, hogy kiváljanak a tömegből, és ez esetben eltekintenek azoktól az áldozatoktól, amiket ők hoztak. Másrészt, a lázadás nem biztos, hogy a legsikeresebb út, hiszen egy-egy tehetősebb cég pillanatok alatt elvágja bárki karrierjét, ezt pedig általában nem merik megkockáztatni. De természetesen léteznek „emberbarát” cégek is, akik nagy alkotói szabadságot adnak sztárjaik kezébe. Ők azok akik miatt rendszeresen felkapjuk a fejünket. Ilyenkor lehet vitára bocsájtani a kérdést: melyik a sikeresebb módszer a sztárcsinálásra? Konkrétan is megnevezhetünk példákat a két oldalon: az első kategóriába sorolható a Super Junior, míg a másodikba a Big Bang. Mindenki eldönti magának, hogy melyik csapatot szereti jobban, illetve melyiket tartja uralkodóbbnak, azonban összesítve ők tökéletes példái ennek a gépezetnek. 

Mielőtt azonban mindenki eltömítené az elméjét a koreai popipar árnyoldalával, nézzük a tényeket. Ezek az előadók nem hülyék: manapság már pontosan tudják, mit vállalnak azzal, ha eladják magukat egy-egy lemezcégnek, hiszen tanulhattak elődeik példájából. Ennek ellenére mégis fiatalok ezrei versengenek azért, hogy gyakornokok lehessenek. Magyarázzuk ezt a rajongók támogatásával és szeretetével? Rossz ötlet. A koreai fanok korántsem úgy viszonyulnak az előadókhoz, mint errefelé. Ott egy botrány nem felpezsdíti az előadó karrierjét, hanem konkrétan lerombolja. Ha pedig valaki nem felel meg az elképzeléseknek, akkor kapásból bukta van. Viszont ha valaki jól csinálja a dolgát, akkor igen is erőteljes támogatást kaphat a rajongóktól, eltekintve néhány túlzástól, ami a fanatikusság fogalmát is kimeríti olykor.

Összességében eszembe sem jutott a koreai showbiznisz ellen érvelni, csupán leírtam a tényeket, amiket mindenki tud. Mindenki tud, de nyíltan soha nem beszél róla. Valamint a helyzet bár tragikusnak hangzik, korántsem ilyen drámai. Sokszor a képernyőn vigyorgó idolok a valóságban is tudnak őszintén mosolyogni. S pont az teszi őket szerethetővé, hogy ők tényleg a tehetségük miatt jutottak el a csúcsra, és keményebben dolgoznak mint bárki más azért, hogy ott is maradjanak.

Ezek ismeretében tegyük fel újra a kérdést: miért is szereti valaki a koreai popzenét?

Személyes választ adok: azért, mert van benne mit tisztelni.