1.rész

Megint ott ültem a parton egyedül. Már minden centiméterét ismertem a tájnak. Régen rengeteg időt töltöttem itt. Ez volt a második otthonom. Nézni, ahogy a napsugarak játszanak a tó vizén mindennél többet ért. Ez volt talán az a hely, ahol igazán szabadnak éreztem magam. Nem éreztem a kezeimen láncok lehúzó súlyát, és nem hallottam a hátam mögött gúnyolódó hangokat. Itt minden csak az enyém volt. Senki nem ismerte ezt a helyet. A falutól északra kellett haladni, s körülbelül fél óra alatt ide is lehetett érni. Azonban egy apró erdőn vezetett ide az út. S a helyiek valamiért rettegtek az általuk "sötét rengetegként" emlegetett, alig egy hektáros övezettől. Mikor félelmük legyőzése érdekében egy brazíliai őserdő példáját hoztam, azonnal szabadkozni kezdtek, majd közölték, ha szeretnék a vadállatokat, akkor oda költöztek volna, nem pedig ide. Holott ez egyáltalán nem volt elhagyatott környék. Délre fél óra autókázás után belehetett jutni a városba. Noha nem az ország legnagyobb metropoliszába, de ez is több volt mint a semmi. A környéken élőknek pedig ez is pont elég piacot biztosított áruik eladására. Hisz itt is, mint sok más távoli vidéken az emberek inkább mezőgazdaságból értek. Nekem gyermekként már nem jutott ki ez a sors. Négy éves lehettem, mikor a szüleim elváltak, ami itt hatalmas bűnnek számított. Igaz, szabad országban élünk, de a helyi elöregedő, konzervatív lakosságnak nehéz megmagyarázni ezt a "szentség törést", így édesanyámnak mennie kellett. Hisz, ha valami baj történik, mindig a nőket okolják, mondván túl sokat okoskodnak. Szóval errefelé nem árt, ha az ember véletlenül fiúnak születik. Apám ugyan maradt a faluban, de ezzel együtt azt is követelte, én se menjek sehová és maradjak vele. Minden atyai tiszteletem ellenére, ezt a kérést képtelen voltam teljesíteni. Sohasem az volt az álmom, hogy majd az ük-ük őseimmel mindenféle gabonát termelek az ország legfélreesőbb pontján. Anyám magával vitt a közeli városba. Mondhatni innen az életem rendben zajlott. Szelét sem éreztem a pár kilométerre uralkodó elmaradott társadalomnak. Mintha ők ott teljesen elszigetelten élnének. Míg én iskolába jártam, játszottam a téren a barátaimmal, addig ott egy jóval idősebb generáció hajolgatott a rizsért, holott a derekuk már évek óta sajgott. Néha éreztem egy kis lelkiismeretfurdalást, de ez percek alatt el is szállt belőlem. Azonban visszajártam. Bármennyire is elvárosiasodtam, a származásomat tiszteletben tartottam. Olykor visszajártam és ha nem is dolgoztam, beszélgettem a helyiekkel. Nekik már ez is löketet adott, és nem utolsó sorban, apámat sem hagytam cserben. S tudom, ez a történet most úgy hangzik, mintha időben valamikor még az első világháború környékén járnánk, azonban ez nem így van. Ez a jelenkor. Csak annak is egy eddig szőnyeg alá söpört része. Mert a leggazdagabb és állítólagosan legigazságosabb politikusok sem szeretnek ám mindenről beszélni. S mindenféle végzettségüknek köszönhetően, beszédükkel valahogy mindig kivágják magukat a kényes kérdésekből. Ez itteniek szerint ördögi erő, szerintem csupán remek színészi képesség. Ez persze már elég régen volt. Olyan 15 éve. Hat éves kislányként már láttam a változás jeleit. Megjelentek a "modern dolgok". Kezdetben mindenki bizalmatlanul fogadta ezeket, de aztán rádöbbentek, hogy ez a mindennapi élet szerves része és bármennyire is szeretnék, ezt nem lehet kitörölni. Azóta a környék folyamatosan fejlődött. Néha már túl zajossá is vált. Azonban egy hely mindig csendes maradt, s ez az én kis helyem volt. Az idő múltával egyre nagyobb gaz vette körül a területet, így még nehezebb volt eljutni oda, főleg ha a városból indultam. Viszont annyira a szívemhez nőtt, hogy szabályszerűen hiányzott, ha nem mentem. Anyámnak ez nem is mindig tetszett. Sőt. Mindennap hangos veszekedéssel köszöntöttük a lenyugvó Nap sugarait. Soha nem értette meg, mit jelent nekem ez a hely. Hisz ő soha nem érzett szabadságot. Általában rajtam vezette le a dühét, mikor előjöttek benne a régi emlékek. Engem vádolt, amiért el kellett hagynia apámat. Azonban senki ne értse félre! Egyszer sem ütött meg. Nem bántott fizikailag. A lelkemet viszont néha a földbe tiporta. Azt állította miattam nem kaphatja vissza a régi szép időket. Egy idő után már figyelmen kívül hagytam a vádjait. Csak magamra koncentráltam, ezzel pedig egyre önzőbb és önzőbb lettem. Csak a tanulásba temetkeztem és szövögettem az álmaimat, amik egy egészen más vidékre vezettek. Oda, ahol megmenekülök a nyomasztó hétköznapoktól. Nem kívántam égbe nyúló pálmafákat, ezerdolláros koktélokat és 10 méter hosszú limuzint. Csak valami olyat kerestem, ami kiegészíti az életemet. Valamit, ami miatt úgy érzem, érdemes volt mindent végigcsinálni. Egy idő után azonban az ember belefárad a maga kis harcaiba. Valahol én is itt tartottam, amikor egészen addig ismeretlen arcok érkeztek a városba, pont abba a kerületbe, ahol mi laktunk. Érdeklődéssel fogadtam őket, hisz messzi északról jöttek, a főváros környékéről, ahol én még soha nem jártam. Annyira mások voltak. Annyira újak. Elkápráztattak a velem egykorúak játékai. Mikor egy iskolába kerültünk, próbáltam barátkozni velük, ők azonban folyton levegőnek néztek. Maguknak valók voltak. Csak egymás köreiben mozogtak, nem barátkoztak senkivel a helyiek közül. Pedig mi sem voltunk már annyira mások. Mi is ugyanúgy beszéltünk, ugyanúgy szépen öltözködtünk, ugyanúgy tudtunk számolni és olvasni, sőt...mi talán többet tudtunk az életről, mint ők. Mégis mindig mi maradtunk alul. S miért fontos is ez most? Mert akkor ott volt egy fiú, aki mégis más volt. S ha ő nem jelenik meg, akkor talán nem mentem volna annyi mindenen keresztül az elmúlt években. Akkor talán nyugodtan élhetném a déli városok csendesebb, visszafogottabb életét. Akkor talán nem könnyes szemekkel ülnék itt újra a régi helyemen. Ha ő nem kavarja fel a bennem már amúgy is készülődő tornádót, talán nem érezném azt a maró fájdalmat, ami most a szívemet szorongatja. Mi tett ő pontosan? Felemelt, majd eldobott. Persze nem szó szerint értem. Kicsit Hamupipőkésen indult a történetünk, majd inkább valahogy egy tragikus drámába torkollott. Ez azonban nem volt egy szerelmi történet. Csak egy barát volt. Aki mégis a világot jelentette nekem. Egészen addig, amíg maga mögött nem hagyta a múltját. S hogy mi történt azon a napon, ami végül megbélyegezte az életemet? Egyszerű napnak indult. Foghatnám a 13 évesekben kezdődő kamaszkori változásokra, vagy megmondhatnám az igazat, hogy ahogy nőttem, anyám egyre jobban szorongatta a lelkemet. Egyre több dologért voltam én a hibás. S aznap pont egy rettenetes vitán estünk túl. Elrohantam otthonról és utam a tópartra vezetett. A sziklán ülve zokogtam már vagy egy órája, mikor lépteket hallottam meg magam mögött. Megijedtem. Hisz ezt a környéket senki nem ismeri. Hogy kerülhet ide bárki is? Sötét volt már. Szokatlanul sötét. A hold fénye is csak apró réseken tudta áttörni az előtte gomolygó felhők takaróját, azonban ahol a víz felszínét érte, ott vakítóan szikrázott.

-Mit keresel itt ilyenkor? - hallottam meg egy mély hangot.

Ismerősen csengett. Aztán a tulajdonosára is rájöttem. Furcsa volt. Ez a hang eddig még csak gúnyos és megvető szavakat vágott hozzám. S nem mintha ezt kedvesen kérdezte volna, de az eddigiekhez képest ez bóknak számított. Lassan felé fordítottam az arcomat és a vaksötétben is megtaláltam a tekintetét. Ahogy egy lépést közelebb jött, a holdfénybe lépett és így teljes alakja megvilágosodott előttem. Tökéletesnek tűnt. Ő volt az, akit csak úgy emlegettek " a városból jött". Talán őt tartották a legelitebbnek. Kissé felsőbbrendűnek tűnt. Már a megjelenése óta csodáltam, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.

-Mit keresel itt? - ismételte meg a kérdését immár ércesebb hangon.

-Azt, amit mások. - feleltem halkan.

-Menekülsz a jelentéktelen életed elől?

Fájtak a szavai, de be kellett vallanom, hogy igaza volt. Menekültem. Menekültem önmagam és a helyzetem elől. Gyáva voltam, s ha már én ezt nem mertem kimondani, ő megtette helyettem.

-Pontosan. - bólintottam.

-Tudod, mit mondanak a nagy bölcsek, ha valakinek már értelmetlen az élete?

-Nem.

-Döntéshez segítik. Mosolyogva azt mondják, ha nem találsz már értelmet a létnek, halj meg!

Szavai keményen csengtek. Szinte bele hasítottak az éjszaka csendjébe. Lehajtottam a fejem, ezzel egy úton megköszönve a hasznos tanácsot. Elszámoltam háromig, majd mondhatni minden mérlegelés nélkül felálltam a szikláról és a vízbe ugrottam. Nem volt túl mély a víz, azonban valaki, aki nem tud úszni, könnyen eltűnik a víz alatt. Én pedig ezen emberek közé tartoztam. Nem is volt már kedvem lélegezni. Kiengedtem a tüdőmből az utolsó lélegzetvételt is, majd hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a súlytalanság. A fejemben lejátszódott, vajon mi történhetett eközben a parton. Egy rémült arc jelent meg előttem, aki képtelen volt eldönteni, mit tegyen. S ez minden bizonnyal a valóságban is így játszódott le. Azonban pár másodpercnyi szünet után tompa csobbanást hallottam, majd egy erős kezet éreztem a derekamon. Az előbb még megszeppenten a parton álló fiú most éppen a víz felszínére próbált rántani, én azonban nem könnyítettem meg a dolgot. Nem éreztem elég erőt arra, hogy egyáltalán a karomat megmozdítsam. Óvatos, mégis sietős mozdulatokkal kirántott a partra. Nehezen ment a légzés, hisz a tüdőm kishíján teljesen megtelt vízzel. Köhögve ültem fel, és vagy fél liter vizet adtam ki magamból. Mellettem a fiú eszeveszett tempóban kapkodta a levegőt. A csillagokat bámulva próbálta normál sebességre bírni a szívverését, ez azonban igen nagy feladatnak bizonyult. Újra a hátamra dőltem, s villámgyorsan átfutott rajtam az elmúlt pár perc. Felriadt előttem a kép, mikor a vízbe ugrottam, mikor megéreztem a kezet a derekamon, ami megtartott és visszahozott. Gondolataimból a szemembe hulló vízcseppek zavartak meg. Megmentőm emelkedett fölém, s hajából szinte az egész tó vize rám zúdult.

-Megörültél? - szólalt meg halkan.