17.rész

-Hát nem. - húzta el a száját.
-Mi történt? - hajoltam közelebb hozzá.
-Tudod, én próbáltam vele megértetni, hogy mindketten egyenjogúak vagyunk a csapatnál és az egész mezőnyben is, de valamiért a fejébe vette, hogy direkt azért teljesítek ilyen jól, hogy őt kitúrjam. - dőlt előre ő is a fotelben.
-Én ezt nem tudom elképzelni rólad. - néztem a szemeibe. - Szerintem itt mindenki a legjobbat akarja kihozni magából és te is ezt teszed. Az, hogy jobb vagy egy kicsit másoknál, nem bizonyítja azt, hogy kiakarod túrni őt. Különben is, én úgy veszem észre, hogy te kedveled Markot és nem akarsz sem neki, sem másnak ártani. Szóval ez a feltételezés abszurd!
-Köszönöm, hogy már most bizalmat szavaztál nekem.
-Azért még egy kicsit harcolnod kell! - húztam az agyát.
-És mégis, mit szeretnél még? - hajolt hozzám egyre közelebb és......
És akkor a szokásos szerencsétlenségem miatt belépett Christian.
-Hát ti? - kérdezte megfagyva.
Azonnal szétugrottunk és felváltva kezdtünk el dadogni. Nem igazán tudtuk, hogy mit kéne mondanunk, hisz ő részben a barátunk, de részben Seb főnöke.
-Ti...??? - nézett ránk értetlenül.
-Nem!- vágtuk rá egyszerre.
-Kár! Szép pár lennétek. Sebastian, gyere! Mindjárt kezdjük az utolsó megbeszélést a verseny előtt. - fordult a német felé, majd kisétált.
Meglepett, hogy milyen gyorsan túl tette magát a helyzeten, sőt még ki is nyilvánította, hogy szurkol nekünk. Mindenre számítottam csak erre nem. Azt vártam, hogy majd kapunk egy fejmosást, hogy a munkát nem keverhetjük a magánélettel, de úgy látszik ezt a dolgot barátként fogta fel. Egy ideig Seb is megkövülten állt mellettem, majd kapcsolt, hogy neki lassan mennie kell.
-Azt hiszem jobb, ha én most megyek.... - szólalt meg akadozva.
-Igen. - próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra, ami nem igazán sikerült.
Megint kezdődött az egész, visszatért az az érzés ami mindig a hatalmába kerít akárhányszor csak a közelében vagyok. Elindult az ajtó felé, majd félúton még visszafordult.
-Kapok egy szerencse puszit? - nézett rám félénken. - Úgyis rossz előérzetem van.
Meglepődtem a kérésén és a szívem is hatalmasat ugrott a helyén. Közelebb sétáltam hozzá, majd az arcához hajoltam és egy apró puszit adtam neki, elég közel a szájához.
-Szurkolok! - suttogtam a fülébe, majd mielőtt elpirultam volna, gyorsan kimentem az ajtón.
Ahogy kiértem a boxutcába, rögtön Nico Hülkenberg jött velem szembe.
-Szia. Hogy vagy?
-Szia. Köszönöm jól. Te? Izgulsz? - mosolyogtam.
-Nagyon. Hisz ez az első, igazi Forma 1-es versenyem. Kaphatok egy szerencse puszit? - vigyorgott macsósan.
-Sajnálom, de ezt már ma kiosztottam. - sétáltam el mellette mosolyogva.
Értetlenül nézett utánam és lehet, hogy gonosz voltam, de ez valamiért nagyon jól esett. Felmentem a Paddock egyik eldugott részére, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a célegyenesere. Leültem egy asztalhoz, rendeltem egy kávét és türelmesen vártam a futam kezdetét. Szinte elmenekültem volna a világ elől. Sebastian teljesen összezavart és már én sem tudom, hogy hányadán állok vele. Bizonytalanná tesz és ezt az érzést utálom. Ilyenkor az a legjobb ha hagynak egy kicsit és megvárják míg rendbe teszem a dolgaimat. Ahogy telt az idő, már azon kaptam magam, hogy az autók felsorakoztak és indulásra készen állnak a rajtrácson. A boxutca feletti kilátóra sétáltam és vártam, hogy megkezdjék a felvezető kört. El is indultak, de szinte pillanatokon belül már vissza is értek. Vagy csak én gondolkodtam megint el? Hirtelen azon kaptam magam, hogy kigyulladnak a piros lámpák, később pedig a zöldek, ezzel jelt adva : a száguldás megkezdődött.
.........