44.rész

Sziasztok! =)
Nos újra itt vagyok és hoztam nektek egy új részt! =) Viszont most gonosz leszek és szabok komi határt! Akkor hozom a következő részt, ha kapok legalább 6 véleményt(az én válaszaimat nem számolom bele :D)!!! Addig is jó olvasást! =)


-Nem, de ha megkérhetlek legközelebb ne futam előtt csináljátok! - nézett rám kérlelően Christian.
-Megnyerte! - kontráztam.
-Akkor is!
-Rendben! Kizárólag verseny után vagy jóval előtte. - adtam be a derekamat.
-Találkoztál már vele? - célzott Sebastianra.
-Még nem. - adtam meg az egyszerű választ.
-Nem is érdekel, hogy vagy éppen hol van?
-Dehogynem! - vágtam rá azonnal.
-Akkor?
-Megvárom míg ő keres.
-Ez női fortély vagy bizonytalanság? - húzta fel a szemöldökét.
-Nem akarok arról beszélni vele, hogy választanom kell közte és a munkám között.
-Miért?
-Mert nem vagyok biztos benne, hogy ő mellette döntenék.
Ahogy ezt kimondtam hirtelen ajtócsapódást hallottam. Tudtam, hogy Sebastian állt az ajtóban és mindent hallott. Sejtettem, hogy mit érezhet. Rögtön felugrottam a kanapéról és utána futottam. Szerencsére még a folyosón sikerült utolérnem.
-Sebastian! Kérlek, várj! - kiáltottam.
Legnagyobb meglepetésemre szó nélkül megállt és felém fordult. A szemei mérhetetlen szomorúságot, csalódottságot és dühöt tükröztek. Mellkasa szaporán járt fel-alá, s kezei is ökölbe szorultak. Közelebb léptem hozzá.
-Sajnálom! - suttogtam lehajtott fejjel.
-Tudod, amikor először megláttalak tudtam, hogy kellesz nekem bármi áron. Nem tudtam másra nőként nézni, csak rád. Különlegesnek hittelek. Olyan embernek gondoltalak, aki képes őszintén szeretni és képes elfogadni azt, ha valaki törődik vele. - sóhajtott. - De tévedtem! Nem vagy más! Ugyanúgy képes vagy kihasználni az embereket, mint bárki más. Önző vagy és menthetetlenül munkamániás! Nem tudod elfogadni, hogy a karriernél léteznek fontosabb dolgok is! - vágta a fejemhez. - Azt hittem én majd megtörhetem a jeget, de tévedtem. Te nem szánsz nekem egy aprócska darabot sem a szívedből és sem az életedből! Csak játszadozol velem. Nos, köszönöm, de én ebből nem kérek! - rántottam ki a karját a kezeim közül és elsétált.
Tudtam, hogy nincs értelme utána menni. Dühös volt rám, sőt talán azt is mondhatjuk, hogy gyűlölt engem. Fájtak a szavai. Igazat mondott, és az igazság mindig fáj. Nem akartam, hogy ez legyen. Egyszerűen csak időre lett volna szükségem, hogy megfelelő döntést tudjak hozni. De most már nincs mik vagy inkább kik között választanom. Beigazolódott a legnagyobb félelmem és elvesztettem azt, akit igazán szeretek. Sírva rogytam le a földre. Nem érdekelt, hogy bárki megláthat. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az arra járók. Erre most szükségem volt. Nem akartam elveszíteni Sebastiant. Pár perc múlva Mike térdelt le mellém, felsegített, kikísért a hátsó kijárathoz és visszavitt a hotelbe. Gondolom mindent hallott, de most ez érdekelt a legkevésbé. Az autóban nem szóltam egy szót sem, csak némán bámultam a mellettünk elhaladó tájat. Nem volt erőm semmihez. Amikor a hotelhez értünk, elhadartam egy gyors köszönést és már ott sem voltam. Lehajtott fejjel sétáltam végig az emberek közt. Nem volt kedvem máshoz, mint bedőlni az ágyba és tele bőgni a párnám. Pedig tudtam, hogy ez nem megoldás, de most jól esik. Már a napját se tudom, hogy mikor sírtam utoljára. Az elmúlt években mindig az erős nőt játszottam, akinek semmi sem fáj. Egy napig csak levehetem ezt az álarcot, nem? Alighogy beléptem a szobámba, már kopogtak is az ajtón.
-Akárki vagy nem foglak beengedni! - szóltam ki.
-Tudom, hogy nem ismersz és tudom, hogy nem akarsz beszélgetni, de tudom, hogy milyen rossz amikor az ember egy ilyen helyzetben egyedül van. Szóval, engedj be és öntsd ki nekem a szíved! - hallottam meg egy ismeretlen női hangot.
Lassan az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam azt. Egy szőke hajú Forma 1-es lady állt velem szemben.
-Isabell Reis.
-Adrienn Stern. - tártam ki előtte az ajtót.
-Pasi van a dologban, igaz? - kérdezte, mire némán bólintottam. - Mit tett az illető? - sétáltunk be a nappaliba.
-A legrosszabb az, hogy ebben én vagyok a hibás........